Az imposztor szindróma több mint egyszerű önbizalomhiány - Rendszerszintű probléma
2025.03.10.
Az imposztor szindróma kifejezés az önbizalomhiány és az érdemtelenség érzésének kulturális rövidítése lett. Gyakran azt mondják, hogy ez egy belső probléma, amelyet egyénileg kell leküzdenünk: egy makacs meggyőződés, hogy nem vagyunk elég képzettek vagy méltóak, még akkor is, ha minden bizonyíték ennek ellenkezőjére utal. Ez a narratíva azonban nem veszi figyelembe a valóságot, különösen a nők esetében.
Valójában az, amit a munkahelyeken imposztor szindrómának neveznek, gyakran téves diagnózis – egy rendszerszintű egyenlőtlenségek által okozott tünet. Egy olyan környezetben, ahol az előítéletek, a kirekesztés és a női, valamint a fekete és színes bőrű szakemberek kompetenciájának állandó megkérdőjelezése ("competency checking") uralkodik, az imposztor szindróma valójában egy logikus reakció. Ahelyett, hogy a rendszer hibáira mutatna rá, az egyének belső problémájának állítja be azokat.
Mi is az az imposztor szindróma?
Az imposztor szindróma (angolul imposter syndrome) egy pszichológiai jelenség, amelyben az érintett személy úgy érzi, hogy nem érdemli meg a sikereit, és valójában nem elég tehetséges vagy kompetens, még akkor sem, ha minden objektív bizonyíték ennek ellenkezőjét mutatja. Az imposztor szindrómában szenvedők attól tartanak, hogy előbb-utóbb lelepleződnek, és mások is rájönnek, hogy „csalók”.
Az imposztor szindróma főbb jellemzői:
- Önbizalomhiány: Az érintettek kétségbe vonják saját képességeiket és eredményeiket.
- A siker külső tényezőknek való tulajdonítása: Gyakran úgy érzik, hogy a sikereik pusztán szerencsének vagy mások segítségének köszönhetők.
- A lelepleződéstől való félelem: Attól tartanak, hogy mások rájönnek, nem is olyan tehetségesek vagy okosak, mint amilyennek hiszik őket.
- Túlzott önkritika: Folyamatosan önmagukat ostorozzák, és úgy érzik, sosem elég jók.
Bár az imposztor szindrómát sokáig egyéni problémaként kezelték, egyre több szakértő véli úgy, hogy rendszerszintű okai is vannak, például a munkahelyi előítéletek és az egyenlőtlenségek, amelyek különösen a nőket és a kisebbségeket érintik.
Az imposztor szindróma elfedi a valódi problémákat
A globális befogadási stratéga, Ruchika Malhotra és a szerző Jodi-Ann Burey a Harvard Business Review-ban megjelent cikkükben így fogalmaznak:
„Az imposztor szindróma arra irányítja a figyelmünket, hogy a nőket próbáljuk megjavítani a munkahelyen, ahelyett, hogy a munkahelyeket tennénk megfelelőbbé a nők számára.”
Ez a szemléletmód segít megérteni, hogy az imposztor szindróma valójában nem egy belső gyengeség, hanem egy külső hatások által létrehozott érzés. Ahelyett, hogy a nők önmagukat hibáztatnák az önbizalomhiányért, fel kell ismerniük, hogy ezt a bizonytalanságot gyakran rendszerszintű előítéletek táplálják.
A múlt tanulságai: harc az igazságért
Ha a történelmet nézzük, láthatjuk, hogy az önbizalomhiány érzése nem mindig vezetett önvádláshoz. Crystal Lee Sutton, a Norma Rae című film valódi inspirációja, például soha nem gondolta magáról, hogy imposztor lenne. 1978-ban, amikor egy gyárban dolgozva felállt az asztalra, és felemelt egy táblát, nem az állt rajta, hogy „Imposztornak érzem magam”, hanem az, hogy „SZAKSZERVEZET”.
Biztosan voltak napok, amikor Sutton is bizonytalan volt önmagában – nem egy klinikai rendellenesség miatt, hanem mert ember volt. De ő felismerte a valódi problémát: a dolgozó nők rendszerszintű kizsákmányolását. Ahelyett, hogy önmagát hibáztatta volna, szolidaritást épített, és felemelte a hangját az igazságért.
Közös fellépés az imposztor szindróma ellen
Ahhoz, hogy túllépjünk az imposztor szindrómán, újra kell kereteznünk azt: nem egyéni hiba, hanem rendszerszintű probléma. A munkahelyeknek olyan környezetté kell válniuk, ahol a mikroagressziókat, a tudattalan előítéleteket és az egyenlőtlen lehetőségeket aktívan felszámolják.
A nőknek pedig fel kell ismerniük, hogy az önbizalomhiány gyakran a kompetencia megkérdőjelezésének következménye, nem pedig a saját képességeik hiányának jele.
Az imposztor szindróma az elszigeteltségből táplálkozik
Az imposztor szindróma az elszigeteltségből táplálkozik, elhitetve a nőkkel, hogy egyedül ők hibásak. A valódi megoldás a kollektív cselekvés. Ha közösen fellépünk a kompetencia megkérdőjelezése ellen, olyan munkahelyeket teremthetünk, ahol az önbizalomhiány nem akadályozza az előrelépést, és senkit sem büntetnek magabiztossága miatt.
Ahogy a 2020–2021-es sokszínűségi és méltányossági mozgalmak lendülete csökken, a színes bőrű nők – különösen a fekete nők – egyre nagyobb támadásoknak vannak kitéve. Most van itt az ideje, hogy a fehér nők felismerjék, hogy sikereik és küzdelmeik összefonódnak a színes bőrű nők helyzetével. Az imposztor szindróma elleni harc nem csak az egyéni fejlődésről szól, hanem egy rendszerszintű igazságtalanság felszámolásáról.
A megoldás? Szolidaritás, egyenlőség és közös fellépés a változásért.
(via)
