Marton Lászlóról először Sárosdi Lilla vallott, őt követte több nő is név nélkül, ezúttal a nyolcadik áldozata is előállt a történetével. 

Marton László, a Vígszínház volt főrendezője ellen egyre több nő vall. Sársodi Lilla színésznő volt az első, aki nyilvánosságra hozta, hogyan zaklatta őt a producer, őt pedig sok nő követte névtelenül. Eddig heten vannak, akik a főrendezőt vádolják, nemrég pedig a HVG.hu-nak beszámolt a nyolcadik áldozat is. 

Marton László ellen már a nyolcadik nő vallForrás: MTI/Beliczay László

Egyetemista korában kapott gyakorlati lehetőséget a Vígszínházban, lélekszakadva rohant a megbeszélésre, mert szerencsétlenségére pont kimaradt egy metró. Azt pedig a lelkére kötötték, hogy ne késsen. "Lihegve érkeztem, az izzadtság átszűrődött a lenvászon ruhámon. Talán ez ütött rést a páncélomon, talán ettől váltam sebezhetővé. Féltem is, hogy ezzel mindent elrontottam. Bocsánatot kértem. Az igazgató úr kedves volt, nem tűnt mérgesnek. Fagylaltra hívott a szemközti cukrászdába, amit hálásan elfogadtam. Nem láttam ebben semmi kivetnivalót. Átmentünk, fagyiztunk, beszélgettünk. Az eddigi színházi tapasztalataimról kérdezett, meg a családomról. Meséltem. Nagy kedvvel" - írta a áldozat. Ezután visszamentek a színházba, ott kezdődött a baj. "Több mint húsz éve volt, és az elfojtás kívülállóvá tett a saját történetemben. Mert ezt csak úgy lehet túlélni, üzenem mindenkinek, férfinak és nőnek egyaránt, akikkel ez nem történt meg, vagy akik nem az áldozati oldalon voltak, hogy az ember elkezdi kívülről nézni önmagát, mintha nem vele történne meg, ami történik. Azt a világos vászonruhát nem vettem fel soha többet, de még évtizedekig ott lógott a szekrényemben felakasztva. Költöztem vele városról városra. Memento mori. Valami rövid beszélgetés még lehetett, némi bók, elpirulás. Én már mennék, ez volt a fejemben. Hogy lehet itt szépen elköszönni, ez már valahogy nem a színházról szól, ez már másról. Láttam a vöröshajú lányt, magamat, a falnak nyomva, beszorítva. A menekülési út elzárva. A lelkem elhagyta a testemet. Aztán már csak arra emlékszem, hogy látom, amint ellököm a férfit, aki egészen közel, kellemetlenül közel van hozzám, testemnek feszül a teste, feltépem az ajtót, és kirohanok. Zrínyi Ilona. Futok. Át a titkárságon, köszönés nélkül, ki az utcára. Futok a körúton, és nem tudok sírni. Félelmet érzek, bénultságot, legszívesebben a kocsik közé rohanné" - számolt be az áldozat. "A történtek után visszamentem az albérletembe és felhívtam az édesanyám. Próbáltam tárgyilagosan elmesélni ezt a találkozást. Anya azt kérdezte tőlem: „Biztos, hogy ezt jól csináltad? Mi rossz van abban, hogy tetszel neki. Szép kislány vagy. Szerintem nem kellett volna ellöknöd. Nem kellene inkább visszamenned és bocsánatot kérned?" Meghökkentem. „Bocsánatot kérni? Miért? Én mit vétettem szerinted, anya?" Anyámnak erre is volt válasza: „Megsértetted. Ha így viselkedsz, akkor talán soha nem fogsz bekerülni a Vígszínházba. Sőt, semmilyen színházba." Ültem a rózsaszín matracomon az albérletemben és úgy éreztem, szétszakít a fájdalom, a düh, az elkeseredettség. Ordítani szerettem volna, és végre ordítottam is, az anyámmal, a telefonban. „Ha ez az ára, akkor én inkább nem akarok bekerülni oda. Eddig én mindent a tehetségemmel értem el, az eszemmel, és ha ezt itt nem lehet, inkább elmegyek külföldre. Máshol ez nem így van. Skandináviában például. Úgy rossz ez az ország, ahogy van, ha itt így mennek a dolgok. Kinn ilyen nem fordult velem elő. Pedig ott is elmentem sétálni, meg kávézni a professzoraimmal. De azok nem tapiztak. Azokkal Nietzschéről meg verstanról lehetett beszélgetni." Ezzel lecsaptam a kagylót. És természetesen meg voltam győződve, hogy édesanyámnak igaza lesz, és nem fogok bekerülni a színházba. De nem így történt.

Az én esetemben valójában nem lett az incidensnek semmi látványos következménye. A produkcióban annak ellenére, hogy nem feküdtem le a szereposztó díványra, részt vehettem, mivel azt egy másik rendező rendezte. Marton László többet nem közeledett felém, és nem tett ajánlatot. Emlékszem arra a szeptemberi napra, amikor legközelebb találkoztunk. Egy időben érkeztünk az épület elé reggel. Ezúttal sajnos nem késtem el. Gondolkodtam azon, hogy azt mondom, klausztrofóbiám van, de aztán úgy döntöttem, nem tudok itt létezni, dolgozni, ha nem tudok felmenni vele a harmadik emeletig a liftben. Végül is mi történhet? Ha még egyszer egy ujjal is hozzám ér, sikítani fogok, és botrányt csinálok. Érzékeny ember. Művész. Nyilván megértette, hogy ezt nem lehet. Velem nem. Én csak egy pillanatig voltam gyenge és sebezhető. De az eltelt időben felvérteztem magam. Megkérdezte, hogy telt a nyaram. „Remekül" – válaszoltam. „Sokat dolgoztunk a darabon, Tanár úr." „Hallottam hírét. Isten hozott a Vígszínházban, Kicsim!" – mondta, és felértünk a harmadik emeletre. Tudtam, hogy ez akkor így már rendben lesz. A nyári esetet eltemettem a tudatom legmélyebb bugyraiba, nem beszéltem róla senkinek, még a legközelebbi barátaimnak sem. Bezártam magam egy páncélba az elkövetkezendő évekre. Sokszor voltam magányos, elkeseredett, néha nagyon sötét gondolataim is voltak, de ezt próbáltam nem mutatni. A munkába temetkeztem. Aztán elmentem külföldre és új életet kezdtem. A Tanár úrral, ha hébe-hóba összefutottam, kedélyesen elcsevegtünk. Nyilván ő már nem emlékszik semmire" - írta a nő, aki nem lejáratni szeretné Marton Lászlót, hanem társadalmi paradigmaváltást szeretne azzal, hogy megosztotta a történetét. "Jó lenne, ha a lányok és fiúk, a nők és férfiak, akiket molesztálnak, bántalmaznak, akik abúzus áldozatai lesznek, akiket méltóságukban megsértenek, ki mernének állni magukért, és segítséget kapnának. Társadalmi paradigmaváltást szeretnék ebben az ügyben. És mindezt anélkül, hogy ki kelljen herélni hozzá minden férfit" - írta az áldozat.