A múlt és jövő közötti hézagot a jelen pillanat köti össze.

A jelen pillanatot kizárólag a személyes jelenléted teszi tartalmassá. A múlt csupán az emlékezetedben van, a jövő pedig a képzeletedben. Gyakran azt halljuk, hogy „Ne a múltban élj!”, pedig ez több, mint pongyola megfogalmazás, hiszen senki nem tud a múltban élni, csakis a jelenben. Ha a múltban élnél, akkor már nem élnél, azaz halott lennél. A múlt történései is kizárólag akkor vannak hatással rád, ha az emlékeidet beemeled a jelen pillanatba, a mostba.

„A jelen pillanatot kizárólag a személyes jelenléted teszi tartalmassá. A múlt csupán az emlékezetedben van, a jövő pedig a képzeletedben”Forrás: Thinkstock

A vágy az élvezet emléke, és ennek a lenyomata, a félelem pedig a fájdalom és a kudarc emléke.

A múlt és jövő közötti hézagot a jelen pillanat köti össze. A most pillanata folyamatosan és mindig újjászületik, és mindig meg is hal, hiszen ami megszületik, annak meg is kell halnia. A legtöbb problémának forrása ezen összefüggés „el nem fogadásából” fakad. Egy képzeletbeli csónakban ülve például belekapaszkodunk a folyó egyik partján egy élvezettel kapcsolatos dologba vagy egy fájdalommal kapcsolatosba a másik oldalon, miközben a sodrás viszi a csónakunkat. Amíg nem tudunk együtt áramlani a vízzel, azaz az élettel, addig az energiáinkat ezek a kapaszkodások fogják felemészteni.

A vonatban kiírják, hogy kihajolni tilos és életveszélyes, de a legtöbb ember a figyelmeztető tábla nélkül se nyúlkálna ki az ablakon, hogy fákba, táblákba vagy masinisztákba kapaszkodjon. Az életben pont fordítva van. Nincs kint a tábla, de ha kint is lenne, a legtöbb ember akkor is megpróbálná megszegni a szabályt, miszerint ne kapaszkodj semmibe, mert leszakad a kezed.

A test és a lélek között a szeretet létesíti az összekötő hidat. Amíg az elme által létrehozott szakadékot a szív hidalja át, addig az időfolyamban a most pillanata jelenti a biztos pontot, az mutatja a realitást. Nem is lehetne másként, hiszen egy esemény emléke ugyanúgy nem lehet azonos magával az eseménnyel, mint az esemény várható létrejötte.

A jelen pillanata olyannyira kiemelkedik a filmtekercs kockáiból, mintha egy hatalmas reflektorral lenne megvilágítva folyamatosan. A történések, a gondolatok ugyan változnak, de ez az, ami születésed óta mit sem változott, és ez az, ami végigkíséri az egész életedet. Ha nem így lenne, nem lenne lehetőségünk értékelni a pillanat jelentőségét, sőt megkülönböztetni sem tudnánk a többitől, minthogy a születésétől fogva vak ember sem ismeri a látók definíciója szerinti sötétséget.

Ezért jobb, ha megtanuljuk értékelni a jelent, és megtanuljuk értékelni azt, amink van, mielőtt az élet tanít meg arra, hogy értékeljük azt, amink volt.

A jelen pillanatra való fókuszálásban és ennek a megélésében sokat segít a meditáció. Ahogy a komolyzene sem a komoly emberek privilégiuma, és az élet komoly dolgai sem feltétlenül szomorúak, így a meditáció sem a tanítók és a bölcsek sajátja. Az iskolában a külső világot tanították nekünk, és a „hagyományos” érzékszerveinkkel is a történések külső világát ismerjük meg. A meditáció célja, hogy megismerjük a belső énünket, a belső életünket. Egy indiai mondás szerint, amit nem ismerünk, annak szolgái vagyunk, amit pedig ismerünk, annak mesterei. Legyél „mestere” a szeretetnek, és legyél „mestere” a jelennek.