Asszonyszöktetés a sittről

Köztudott, hogy ha valahol a világon felbukkan egy eredeti és ütős sztorival rendelkező, ráadásul sikeres mozifilm, azt az Isten se menti meg attól, hogy néhány éven belül remake készüljön belőle a vészes ötlet- és történethiányban szenvedő Hollywoodban. Így történt ez a 2008-as, Pour Elle című francia drámával is, melynek cselekményét gyakorlatilag egy az egyben emelték át (persze amerikai környezetbe helyezve) A következő három nap című film alkotói.

Adott egy idilli család, amely annyira idilli, hogy érezzük: ennek el kell romlania. Egy nap rájuk is töri a rendőrség az ajtót, és a feleséget elviszik gyilkosság vádjával. Minden bizonyíték ellene szól, le is csukják sok-sok esztendőre. A kisfiukkal egyedül maradó férj persze hisz az ártatlanságában, és évekig minden követ megmozgat, de a legutolsó fellebbezést is visszautasítják. Miután kifogytak a legális eszközök, a civilben irodalomtanár férfi úgy dönt: vállalva a törvénytelenséget, a későbbi számkivetettséget és üldözést, az esetleges lélekölő tetteket, ő bizony megszökteti a feleségét a börtönből.

Akik a sztori alapján egy pörgős akciófilmet képzelnek el, azok csalódni fognak. Az igazi kalandok csak a film második felében indulnak be, addig egy magára maradt férfi vívódását és küzdelmeit látjuk a rá szakadt helyzettel, no meg az érzelmi útját a nagy döntésig. Akik ezen leírás alapján egy lélekboncoló drámára számítanak, azok is csalódni fognak. A film első fele határozottan laposabb, mint a második, nem ás igazán mélyre a szereplői lelkében, a szokásos filmes sablonokból építgeti a motivációkat, igaz, azt ügyesen teszi, és néhány szép jelenetre is futja.

Akik egy drámába oltott, érzelmes akciófilmre vágynak, azok nem fognak csalódni: a film második felének feszültsége sokszor tényleg az eget verdesi, hála a csavaros sztorinak és a Russel Crowe (ismét bámulatosan, eszköztelenül hiteles) alakítása révén megkedvelt főhősnek. Egyedi mellékkarakterekre is futotta: a főhős apjától való elbúcsúzása a film talán legszebb pillanata, de érdekes színfolt az igéző szemű, egy másik élet lehetőségét felvillantó kislányos anyuka is. Aki viszont bántóan súlytalan marad, az a házaspár kisfia: a filmben végig gyakorlatilag biodíszletként funkcionál, az alkotók annyira látványosan nem tudnak mit kezdeni a történet alakításában esetlegesen betöltött szerepével, hogy inkább érzelmi zombilétbe helyezik, a film utolsó negyedóráját pedig árulkodó módon végigalussza (!).

Paul Haggis rendező eddig épp az olyan eredeti, saját forgatókönyveiről volt ismert, mint a Millió dolláros bébi, a Casino Royale, az Ütközések, vagy az Elah völgyében (utóbbi kettőt rendezőként is jegyzi). Meglepő, hogy pont ő nyúlt ezúttal egy remake-hez, és noha a film az amerikai mozipénztáraknál meglehetősen rosszul szerepelt, a vállalkozása nem mondható sikertelennek. Igaz, emlékezetesnek sem.