Az élet, a világmindenség, Brad Pitt, meg minden

Mégpedig azért, mert tudják-látják, hogy korunk egyik rendezőgéniuszáról van szó, akinek a filmjei - és benne ők - maradandóak lesznek, nem fogja belepni őket a por a DVD-kölcsönzők alsó polcán már pár hónappal a bemutató után, mint az mostanában szokás. Malick minden filmje különleges, formabontó darab, a stílusa teljesen egyedi, olyan zseniális közelképeket pedig talán senki sem tud manapság felvenni a színészekről, mint ő.

Malick úgy építi fel a filmjét, hogy alig vannak benne hagyományos értelemben vett filmes jelenetek. Költői képek, a természet és az ember kapcsolatára fókuszáló "csendéletek", a szereplők belső monológjával kísért emlékfoszlányok, ugró vágásokkal felszabdalt, zenével megemelt eseménysorok követik egymást. A befogadás nem könnyű: a nézői agy automatikusan a megszokott formák kapaszkodóit keresi, és bizonyára sokan feladják a közös utazást Malickkel, amikor ezeket nem találják. Akik maradnak, és ráhangolódnak erre az elmélyülést igénylő alkotásra, azoknak igazán különleges élményben lehet részük. Nagybetűs filmélményben, ami ezúttal egy olyan rácsodálkozást (is) jelenthet, hogy a megszokotton kívül mi mindenre lehet használni a film eszközeit. Például arra, hogy az életről, a világmindenségről meg mindenről folytasson valaki lenyűgöző párbeszédet a felsőbb hatalmakkal.