Mi az, amit még megbocsátanál?

Néhány hónapig nagy volt a boldogság, bár egy idő után érezni kezdtem, hogy valami nem stimmel. Rossz rezgések voltak a levegőben, de soha semmi konkrét gondra nem tudtam rámutatni. Csak ahogy a húgom meg a férjem egymásra néztek... az kezdett zavarni. Igen, gyanú ébredt bennem, de ők okosak és óvatosak voltak. Egy idő után nem bírtam, és rákérdeztem a férjemre, hogy van-e valami közöttük. Ordítva utasította el a vádat, még én szégyelltem magam. Aztán egy alkalommal - emlékszem, karácsony volt éppen - egy olyan film ment a tévében, ami éppen ezt a témát dolgozta fel, hogy a fiatalabb lánytestvérnek viszonya volt a sógorával. Rájuk néztem, ők meg egymásra, és tudtam, hogy igazam van. Akkor a húgomat vettem elő, és ő bizony egy óra után 'megtört', és bevallott mindent: a férjem vette el a szüzességét, amíg én éppen szültem, és elmondta azt is, hogy azóta hányszor és hogyan jön létre a légyott közöttük. Sokkolt, amit megtudtam, pedig felkészült már a lelkem a vallomásra. Csak néztem a húgomat, a derékig érő hóban térdepelve, zokogva, és nem tudtam rá haragudni. A férjemre igen. De aztán a húgom elköltözött, a gyerekeknek meg apára volt szüksége. Maradtam, és maradt mellettem a férjem is. Csak éppen évente, kétévente kiborult valami a zsákból. Lefeküdt az egyik kolléganőmmel, a legjobb barátnőmmel, és a szomszéd csajjal is. Nem bírt magával. Én meg minden alkalommal megbocsátottam. Ma már úgy látom, gyáva voltam. Akkor azt hittem, őt sajnálom a gyengesége miatt, és nekem kötelességem segíteni neki. Meg akartam változtatni.
Közben persze a női önbecsülésemet porrá zúzták a történések. Amikor végül elhagytam, éppen semmi sem történt. Csak felébredtem egy reggel, ránéztem, és azt éreztem, ez az ember idegen számomra, és tovább egy percet sem tudok mellette maradni. Nem haragszom rá, ahogy a húgomra és a többi nőre sem. Sőt, a testvéremmel kifejezetten jó a kapcsolatom, újra bízunk egymásban. Ő akkor csak egy gyerek volt, aki az irigyelt nővére bőrébe, szerepébe, életébe bújhatott."

Szilvi képes volt megbocsátani, vannak azonban olyanok is, akik képtelenek erre:

Anikó, 35 éves, mérnök:"A férjem 'csak' egyszer csalt meg, de nekem az elég volt. Még azon a héten kiraktam a szűrét. Még ma is rosszul vagyok a gondolattól, hogy az én házamban, a mi közös ágyunkban hentergett azzal a csajjal. Soha, de soha nem fogom neki ezt a megaláztatást megbocsátani!"

Amikor a gyerek bocsát meg

Aligha elvárható, és tulajdonképpen szinte mindig meghökkenést vált ki a dolog, amikor egy gyerek, vagy gyerekek bocsátanak meg a szülőknek. Pedig sokkal gyakoribb jelenség, mint amit feltételeznénk. A gyerekek ugyanis a legnemesebb lelkű emberek a Földön. Mérlegelés és elvárások nélkül képesek fátylat borítani az ellenük elkövetett bűnökre.

Sziszi, 39 éves tanítónő:"Alig hároméves voltam, amikor intézetbe kerültem, és aztán jöttek utánam a testvéreim is. Magdi húgom, majd az öcsém. Tulajdonképpen alig emlékeztem anyámra, ha rágondoltam, akkor valami álomszerű képben egy ragyogó nő lebegett előttem. Az 'álomanya'. Igen, gyúrtam magamnak egy álomanyát, és soha egy pillanatig sem vádoltam őt azért, hogy magamra hagyott egész gyerekkoromban. A húgom igen, ő gyűlölte, én viszont gyengédséggel gondoltam rá. Azóta sem láttam. Szülés közben azonban, amikor görcsök, fájdalmak és félelmek között feküdtem, végigszaladt rajtam a gondolat, hogy hogyan tudott 'ezek után' lemondani rólam. De soha nem kellett megbocsátanom neki, mert nem is haragudtam rá."

Solymári György, tantra önismereti csoportvezető véleménye szerint a megbocsátás lényege nem maga az aktus, sokkal fontosabb maga a folyamat, amely nagyon hosszú is lehet. Ugyanakkor nem kell egyedül megküzdeni a feladattal, választhatunk kísérőket is magunk mellé, akik segítenek megérteni, feldolgozni, végül elfogadni a velünk történteket:
"Azt gondolom, hogy a megbocsátás alapvető képessége mindannyiunknak. Maga a megbocsátás talán nem is annyira nehéz, mint az odáig vezető út. Tapasztalatom szerint a megbocsátás egy folyamat. A fájdalmak, bántó események makacsul ragaszkodnak hozzánk, újra és újra előjönnek, mire tényleg el tudjuk engedni. Amíg időről időre eszünkbe jut egy sérelem, addig valójában még nem bocsátottunk meg - valami miatt még szükségünk van arra a sérelemre. Tudat alatt ilyenkor a negatív érzelemnek adunk energiát, azt tápláljuk.
A tantra önismereti csoportban és a pároknak szervezett tantra kurzuson is foglalkozunk a megbocsátással, hiszen ez egy fontos lépés szívünk kinyílásához, párunk és embertársaink felé egyaránt. Különböző módszerek léteznek, amelyek segítenek a megbocsátásban. Mi is használunk többek között légzőgyakorlatokat és meditációt, viszont a tapasztalatom az, hogy a tiszta jelenlétben történő, szeretetteli érintés tud a legmélyebb szinten feloldani blokkokat, amik a szeretet-energia áramlásának útjában állnak. Ilyenkor sejtszinten gyógyulunk, és amint ez az energiaáramlás helyreállt bennünk, érezzük, hogy már nincs is miért megbocsátanunk, mert feloldódott a negatív energia."