Egy burokban a babával - Mit érzékel a magzat a világból?

Egyre több olyan történet kap azonban nyilvánosságot, amely megdönteni látszik a feltételezést. Olyan történetek, amelyek azt igazolhatják, a baba már a méhben érzékeli mindazt a lelki, szellemi gondoskodást, amellyel édesanyja és környezete körbeveszi őt. Így a kicsi azzal is tökéletesen tisztában lehet, hogy szülei várták-e az érkezését, vagy ellenkezőleg. Esetleg kényszerpályára állítja őket a gyermek fogantatása, és a léte már az édesanyja pocakjában is problémákat, esetleg konfliktusokat indított el.

Pszichés csatorna?

Akad, aki szerint mindennek teljesen egyszerű a magyarázata, és nem kell láthatatlan, pszichés csatornákat rajzolnunk oda, ahol nincs, hiszen az édesanya érzelmi folyamatai, akár öröm, akár bánat éri, hatással van szervezetére és a kicsi anyja hormonális változásait érzékeli csupán, de tudatába nem égnek bele pontos információk. Más azonban úgy véli, ennél bonyolultabb a helyzet, és puszta biológiával nem lehet magyarázni a baba magatartását, amellyel egy-egy számára valójában "ismeretlen" személy jelenlétére reagál.

Anikó, 34 éves, kereskedő

"Bence ma már kétéves, és amikor még csak vártam őt, meglehetősen sok konfliktusom volt a testvéremmel. Szüleink a teherbeesésem előtt haltak meg egy autóbalesetben, és az örökség szétosztása nem ment simán. Én sokat sírtam, és a bátyámmal való minden találkozás előtt már remegett a gyomrom. Ráadásul a testvérem nem volt tekintettel az állapotomra, olykor ordibált is velem, próbált megfélemlíteni. Megszületett Bence és én nem is találkoztam a testvéremmel egy évig, amikor mégis felhívott, hogy szeretne békülni, meglátogat minket. Bence előtte nem látta soha a nagybátyját, és mégis, amikor az belépett az ajtón, a baba rettegve bújt a karomba. Soha nem láttam még félni ennyire a fiamat. Szinte belém olvadt, zokogott, pedig egyébként kiegyensúlyozott és kifejezetten nyugodtan szokott reagálni új emberekre, főleg úgy, ha a közelében vagyok. A bátyámtól azonban egyértelműen rettegett. Később sokat beszélgettünk erről a férjemmel, hogy hátha csak elcsípett valami kellemetlen megjegyzést az egyéves gyerek, de ahogy visszapergettük a napokat, mindketten úgy emlékeztünk, hogy Bence előtt nem ejtettünk szót a testvéremről."

Apa (is) csak egy van

Az sem magyarázható hormonális folyamatokkal, hogy a baba nemcsak édesanyját, de édesapját is felismeri, hiszen erre talán az a legkézenfekvőbb példa, hogy az újszülött az anyuka mellett az édesapja tenyerén, vállán vagy esetleg a hangjára nyugszik meg a leggyorsabban.

Amennyiben hitelesnek fogadjuk el a felvetést, és bizalmat szavazunk azoknak a történeteknek, illetve azoknak a beszámolóknak, amelyek regressziós hipnózisban felidézett magzatkori, illetve születésélményeket mesélnek el, akkor felmerülhet a gondolat, hogy mindez tudatosan irányítható. Vagyis a továbbiakban nem feltétlenül kell a véletlenre bízni a szeretetkapcsolat alakítását (sem), hiszen már az utód magzatkorában mód nyílik arra, hogy édesanyjával, édesapjával, testvéreivel, nagyszülőkkel egy láthatatlan csatornán ugyan, de kommunikáljon.

András, 26 éves, joghallgató:

"Egy kicsit mindig érzékenyebb voltam, mint a testvéreim, talán azért, mert mire megszülettem, édesapám meghalt. Születésem előtt néhány nappal vitte el egy betegség, de addig - anyám úgy mesélte - nagyon sokat volt mellettem. Úgy szokott elaludni, hogy édesanyám hasát és benne engem simogatott. Ő akkor már tudta, hogy nem fog soha látni engem.
Olyan ötéves lehettem, amikor egy régi kazettát találtam egy fiók mélyén. Kíváncsi voltam és elég ügyes is ahhoz, hogy berakjam a magnóba. Anyám úgy talált rám, hogy feküdtem a földön és zokogtam. A kazettáról apám hangja szólt, ő sokat írt, a munkájához készített hanganyagot, de persze én 'valójában' nem hallhattam soha a hangját, anyám meg el is felejtette, hogy van az a kazetta. Mégis, amikor anyám rám talált, akkor zokogva annyit mondtam: én ezt a hangot ismerem, ismerem, ismerem... ez apa hangja."

Máskor éppen a méhen belüli élmények vagy a születésélmények adhatnak magyarázatot egyébként nehezen feltérképezhető "betegségekre" vagy akár a személyiség torzulására:

Zsuzsa, 39 éves, tanítónő:

"Mindig is féltem a szűk, zárt helyektől. Egy-egy alagút valósággal pánikba tudott ejteni, és az ausztriai síelésről is azért mondtam le, mert képtelen voltam a hegyek között, alagutakon átvezető utat bevállalni. Sokáig nem tudtam, miért, aztán egyszer hallottam, hogy a nehéz születés, a szülőcsatornába való 'beragadás' véshet be ilyen félelmeket. Azt tudtam, hogy a születésem nem volt egyszerű, de kíváncsi voltam, valójában ez lehet-e az ok. Szakemberhez fordultam és regressziós hipnózisban egyre mélyebbre merültem, nemcsak a születésig, hanem egészen a magzatlétig. Ha létezik csodahely a világon, az akkor az édesanyák méhe. Éreztem, ahogy ringat, ölel, véd engem. Éreztem anyukám szeretetét, éreztem, amikor édesapám megölelte őt, vagy megsimogatott engem. Éreztem erős kezét anyám bőrén, szövetein, a magzatvízen át.
Néha a testvérem hangját is hallottam. Részese voltam mindennek, amiben anyám és a családom benne volt. Anyám álmait is láttam, ahogy azt is éreztem, hogy fél a szüléstől. Én azt hiszem, nem féltem addig, amíg nem éreztem meg anyám félelmét. Nem akartam, hogy féljen, és valójában olyan nagyon nem is akartam előbújni. Ahhoz túlságosan jó dolgom volt. Amikor mégis elindult a folyamat, én ellenálltam. Tulajdonképpen szó szerint hátat fordítottam a születésnek. Be is ragadtam a szülőcsatornába. Iszonyatosan megijedtem, és fájt mindenem. Mozdulni sem bírtam, egyszerre fájt a saját testem, de éreztem anyám iszonyatos szenvedését is. Nos, én ma már biztos vagyok benne, hogy születésem fájdalmas, rémítő élménye miatt pánikolok. Egyszerűen csak reagál az idegrendszerem a párhuzamra."

Az utolsó történetet a benne szereplő fiatal lány egy barátnője mesélte el nekünk, éppen azért, hogy ráébredjünk, a méhen belül is védeni kell a kicsik fizikai jóléte mellett a lelküket is:

"Anna 25 éves,de a mai napig a szüleivel él. Anna pici kora óta verseket és novellákat ír. Stílusa gyönyörű, a tartalom pedig üt. Anna minden írása az elmúlásról szól. A halált táncolja, toporogja körbe-körbe, újra meg újra. Csalogatja a halált, barátkozik a halállal, kigúnyolja a halált. Sokat foglalkoztatja mások halálának a kérdése, de még többet a sajátja. Sokáig nem értettem, miért. Aztán egy alkalommal, Anna családjából valaki elárulta, hogy amikor Annával volt állapotos az anyukája, akkor megpróbálta megölni magát, magukat. Gyógyszereket vett be, és hetekig kómában volt. Anna meg a méhében küzdött az életéért.
Meggyőződésem, hogy Anna szürrealisztikus, hátborzongató irodalmi ízlésének, műveinek hátterében magzati élmény állhat: a meg nem születés, a meg nem halás peremén egyensúlyozott az a csöppnyi lény hetekig... és mindaz, amit ma, felnőttként papírra vet, akkori élményeinek fájdalmas lenyomata csupán."