Szemét a főnöknő? Csináld ki!

Az eredetileg Passion, azaz "Szenvedély" címre hallgató film egy francia alkotás remake-je - a nálunk is bemutatott Szerelmi bűnök című Alain Corneau-rendezésben még Kristin Scott Thomas és Ludivine Sagnier alakította az utálnivaló főnöknőt és a megvezetett, majd bosszút álló fiatal munkatársat. A nem túl emlékezetes alapanyagot aztán a legendás Brian De Palma vette a kezébe, ami minimum figyelemre méltó, hiszen az utóbbi időben kissé alulfoglalkoztatott rendező egykoron nemcsak örök klasszikusokat tett le az asztalra (A sebhelyesarcú, Carrie), de a thriller műfaj specialistájának is számított (Gyilkossághoz öltözve, Megszállottság, Femme Fatale). Mivel pedig ilyen kaliberű alkotóról van szól, arra is számítani lehetett, hogy nemcsak egy szimpla remake lesz a munkája, de rajtahagyja a kézjegyét a filmen, és csavar a sztorin is egy-kettőt.

Nos, De Palma kézjegye felismerhető a Gyilkos vágyakon, és egy-kettőnél többet is csavart a cselekményen, ez azonban még mindig nem bizonyult elégnek egy jó filmhez. A felvezetés ugyanaz, mint a francia eredetiben: adott egy számító, rideg főnöknő, akinek a cégéhez egy kreativitással teli új munkatárs érkezik, a főnök pedig látszólag a szárnyai alá veszi őt, de valójában csak kihasználja és ellopja az ötleteit, hogy ezek segítségével érje el a karrierjében a rég vágyott nagy áttörést. A hoppon maradt fiatal lány pedig bosszút esküszik, és kőkemény pszichológiai csata kezdődik a két nő között, amelyet (természetesen) tovább bonyolít egy közös férfiú személye is, és amely gyilkosságig fajul.

A francia filmben tudtuk, ki a gyilkos, így nem maradt sok feszültség a sztoriban, nem is volt nevezhető thrillernek. De Palma ezzel szemben ezt a kérdést emeli a filmje középpontjába: ki tette? Ennek révén egyenrangúvá teheti a két főszereplőjét és létrejöhet a klasszikus "suspense" is, amelyről oly sokat tud a rendező. Ha hozzávesszük, hogy De Palma ismét mesteri munkát végzett a képi világ terén, és a rá jellemző egyedi beállítások és térkezelés most is emlékezetes, akkor mi lehet itt a probléma?

Több is akad. Egyrészt annyira furfangossá akarta tenni a filmje sztoriját, annyi csavart helyezett el benne, hogy súlytalanná válnak, és számos jelenet után csak nézünk magunk köré: ez most komoly? Mindezt sikerült megfejelni jó néhány nagyon ostoba dialógussal, ez pedig alaposan megnehezítette az amúgy sem brillírozó színésznők dolgát. Sajnos sem Rachel McAdams nem tűnik jó választásnak egy kegyetlen cégvezető szerepére (túl fiatal hozzá, és hiányzik belőle a keménység), sem a tetovált lányként híressé vált svéd Noomi Rapace nem hiteles, mint naiv fiatal munkaerő (benne pedig pont, hogy túl sok a keménység ehhez, ráadásul mintha az angol nyelvű szerepben idegenül is mozogna).

A kettejük közötti összhang pedig teljesen hiányzik, nem is beszélve annak az erotikus vibrálásnak (és egyáltalán, bármiféle erotikának) a teljes hiányáról, amit a film előzetesei és plakátjai ígérnek. De Palma filmje ráadásul rendkívül régimódinak is hat a fogalmazása és a hatáskeresésének módja révén - mintha a nyolcvanas évek elején készült volna. Ez pedig 2013-ban sokszor akaratlanul is nevetségesen hat, nem a jó értelemben.