Tiltott tánc és varázslat ecsettel

Képzelj el egy nyárvégi délutánt, színezd pici okkerrel, zölddel, adj hozzá egy tehetséges festőt, és meg se állj az impresszionista és posztimpresszionista remekműveket bemutató kiállításig, amelynek most a Magyar Nemzeti Galéria ad otthont a budai várban. Ott aztán türelemmel várj a sorodra, amíg be tudsz jutni a tárlatra, amely a stílus olyan jeles hazai és külföldi képviselőinek képeit mutatja be, mint Szinyei Merse Pál, Rippl-Rónai József, Ferenczy Károly, vagy Monet, Gauguin, Vincent Van Gogh, hogy csak pár figyelemre méltó nevet említsünk a mintegy 50 francia és 70 magyar festmény alkotói közül.

A pillanatnyi hangulatodra bízzuk, hogy a terem melyik felén kezded a komoly vizuális élményt nyújtó nézelődést: ha lexikonokat megszégyenítő ismeretekre vágysz, akkor célszerű időrendi sorrendben haladni, kicsit elmélázni az impresszionizmus előfutáránál, Eugéne Boudin érzékeny képeinél, akit Monet mestereként is emlegetnek, vagy rögtön az elején belefeledkezni Mednyánszky László izgalmas, de annál komorabb hangulatú festményeibe. Ellenben ha arra vágysz, hogy teljesen átadd magad a színek, fények, formák varázslatos kavalkádjának, akkor hallgass a megérzéseidre, és indulj arra, amerre a látvány csalogat.

Mint például Monet Virágzó szilvafák (1879) és Szinyei Merse Pál Virágzó almafák (1902) című alkotásaihoz, amelyeket a kiállítás rendezői szépen egymás mellé komponálták a szürke, lusta térben. Monet akkor festette a fehér vattacukorra emlékeztető szilvafavirágokat, amikor komoly magánéleti problémákkal küzdött, többek között beteg feleségét is ápolnia kellett. Mindezek ellenére sikerült egy olyan életteli képet készítenie, amin szinte észre se vesszük a háttér visszafogott ecsetkezelését, ahogy a mellette elhelyezett Szinyei műremek is arra csábít, hogy minimum egy egész délutánt töltsünk a virágzó almafa lombjai alatt ücsörögve egy jó könyvvel a kezünkben.

Még mielőtt teljesen belefeledkeznél a ragyogó naplementébe Camille Pissarro Naplemente Éragnynál (1890) című festménye előtt, érdemes egy pillantást vetni Pierre-Auguste Renoir Lestringuez úr portréja (1878) című képére. És nem azért, mintha korán rá lehetne unni a természet ihlette festményekre, hanem mert a titokzatos férfi olyan átható tekintettel ejti rabul a kíváncsiskodót, hogy amikor a feliratra téved a szemünk már nem is csodálkozunk: a derék hivatalnokot polgári foglalkozása mellett érdekelték az okkult tudományok, hipnotizőr volt és lelkesen tanulmányozta a kabbalát is.

Ha nem hagyod magad teljesen elbűvölni általa, és Monet pompás és méltán híres Tavirózsáiban (1907) is kigyönyörködted magad, akkor meg se állj a trópusokig - immár a posztimpresszionizmus jegyében. Paul Gauguin ugyanis gondoskodott arról, hogy Upa Upa (A tűztánc, 1891) című képe láttán akkor is Tahitire csöppenj néhány percre a misztikus tánccal megbolondított éjszakába, ha még soha nem jártál a törzsi titkokat rejtő szigeten.

A magasra felcsapó vörös tűzoszlopok és az éjszaka bódító árnyalatai után mágnesként vonzza a szemet a művész Táj kutyával (1903) című alkotása is, amelyet a mester néhány évvel később halálának évében, a polinéz szigetvilághoz tartozó Hiva Oán festett: Gauguin birtokát álmodta a lila és rózsaszín árnyalataiban gazdag kompozícióra, amelyen a magányosan bóklászó négylábú mögött felsejlik a türkizkékre festett kisbolt képe, amit a festő az ablakából láthatott.

Három évvel később Ferenczy Károly, a nagybányai művésztelep első nemzedékének és a magyar impresszionizmus jeles képviselője egészen másfajta pillanatot rögzített műtermének ablakából: a zöld számtalan árnyalatában pompázó Majális (1906) című festményén fehér ünneplőbe öltözött óvodás leánykák vonulnak fegyelmezetten, a háttérben ropogós, tiszta ruhák sejlenek fel a fák közé kifeszített szárítókötélen. A levegő se mozdul, minden végtelenül nyugodt, ahogy Vincent Van Gogh Kukoricatáblák és pipacsok (1888) vagy Cézanne L'Estaque reggeli napfényben című festményein, amelyek után legszívesebben azonnal leheverednénk a zöld fűbe vagy egy óriási szénaboglya tövébe (Iványi Grünwald Béla, Ruhaszárítás, 1903), hogy csak csöndben bámuljuk a forróságba dermedt horizontot.

Ha ezek után kellően sikerült belefeledkezned a XIX. század végének formabontó stílusirányzatába - amelyről a kortárs kritika csak úgy nyilatkozott, hogy "Vesznek egy darab vásznat meg festéket, ecsetet, aztán találomra felmázolnak egy pacát, a sarkába biggyesztik a nevüket, és ezzel kész a festmény." -, akkor a művészek elérték, amire vágytak: a XXI. század elején ugyanúgy diadalt tudnak aratni gyönyörű színkombinációikkal, derűs napfény-árnyék összjátékaikkal, különleges ecsetkezelésükkel, mint annak idején, legfeljebb azzal a különbséggel, hogy a kortársakkal ellentétben mi azonnal értékelni tudjuk művészetüket egy őszbe hajló hűvös hétvégén a kipufogógázban úszó város felett.