Rózsaszín Bőrönd Expedíció: "Csináltad már repülőn?"

Végre a felhőkben érzem magam. Illetve hát ott is vagyok. Száll a gépem Tokió felé. Két üléssel arrébb Gery, multimilliárdos cipőgyáros utastársam heves udvarlásba kezd. Hogy kerültem a business classra? Titok. Illetve majd máskor elmesélem. Szóval ennek a Gerynek be nem áll a szája. Fél óra múlva már tudom, hogy hány cége van, hány felesége volt, és hány szeretője lesz. És hogy ők csinálják a PET Shoest, tudjátok, ott van a világon mindenütt ez a márka. És új cipőkollekciójának tervezője Madonna tesója. És állítólag nincsenek jóban Madonnával, mert az a nő egy totál "control freak". "Really" - nézek ki a First Class Fashionból, ahol épp egy Madonnáról szóló cikket olvasok. Arról szól, hogy egy huszonéves sráccal kavar Madge. Csúcs az a nő, illetve csúcs volt, mostanság viszont kezd ciki lenni a pasiválasztásai miatt. Persze féltékeny rá a fél világ, azért terjesztenek róla mindent. Egyébként meg nem fogok hasra esni attól, hogy ez a bizonyos Gery kinek a kijét ismeri.

Betakarom magam. Andrew illatát érzem. Ó, de finom. Hatalmasat ásítok. Gery meg csak nyomja, nyomja a szöveget. Aztán nyúl a kezemért, megragadja és megcsókolja. A keze hidegverejtékes. Undorító. Mintha egy béka nyúlt volna hozzám. Egyre ellenszenvesebb. De hát a kezdeti érdeklődésemtől teljesen begerjedt. Valamit kérdez, hogy "csináltam-e már repülőn?" Meg majd ha mindenki alszik, menjünk ki a mosdóba. Minek néz ez engem? Mindjárt ráöntöm a Moet pezsgőt. Na, hát nekem erre a beszélgetésre egyáltalán nincs szükségem. Beveszek még két szemet anyám altatójából. Ráiszom két pohár Moét. Lassan összefolynak a dolgok. Gery nyomja a szöveget, épp csak hallom, "absolutely, absolutely" - bólogatok. De már összeakad a nyelvem. Arra emlékszem még, hogy a sztyuvi kaviárt hoz, mondom, tegye le, please. Aztán se kép, se hang.

Maszkos japán orvos ébreszt. Mosolygós. Ilyen lehet a japán népmesékben a manó. Igen, igen, igen. Mesében érzem magam. Minden tompa, lassú és kiszámítható. Az orvos fogja a csuklómat, legszívesebben énekelnék. Azt úgyis nagyon szeretek. Elkezdem. De nem jön hang a torkomon. La-la-la-la la-la la-la. Gery mellettem fontoskodik. A kisasszonyok készülődnek. Egy hordágyra tesznek. Csak tegyenek. Reptéri mentő vár ránk. A belsejében minden narancssárga. De jó nagyot lehet itt aludni. Ringat. Puha az ágy. Oldalra fordítom a fejem. Mi ez? Hova visznek? A reptéri megfigyelőbe? Gery kísér. Állítólag azért visznek, mert nem tudtak felébreszteni leszálláskor. Akkor ugrik be anyám altatója. Túladagoltam magam. A megfigyelőben Gery fogja a kezem. Tényleg iszonyú széles az állkapcsa. Valamelyik őse gonosz ragadozó lehetett. Megint elalszom.

Fáj a fejem. Úgy érzem magam, mintha egy hólapáttal hátulról fejbe vágtak volna. Ülök valahol. Olyan repteres az egész. De hát miért lenne a reptér fehér függönnyel feldíszítve? Három bűbájos stewardess és egy férfi próbál ébresztgetni. Hol vagyok? Kiderül, hogy már másfél órája megérkeztem Japánba. A reptér egyik helyiségében próbálnak életet önteni belém. Nahát, ez király. Nem így képzeltem a megérkezésemet Japánba. Ráadásul ez a Gery játssza a lovagot. Ez marhára idegesít. Nincs szükségem utánfutóra, köszönöm, elboldogulok egyedül is. Menjen a dolgára a cipői után. Teljesen tiszta már a fejem.

- Nem, nem kell orvos, nincs rá szükségem.
- Biztos? - kérdezi az egyik kisasszony.
- Buta dolog, de tényleg semmi, a repülés miatt vettem be pár altatót. De már jobban vagyok. Köszönöm.
- Várja valaki?
- Persze, persze.

Ezt nem igazán értik, mert magyarul mondom. Aggódva néznek rám. Hát ezt utálom a legjobban. Nem vagyok már kislány. Majd megoldom a dolgaimat, hiszen a legjobb még csak most jön - jut eszembe a gurum, és mosolyogva nyúlok rózsaszín bőröndömért. Irány Tokió.