Ember Márk: „Nem szabad linkeskedni, főleg a pályád elején nem”

A magyarországi szerbek szűk kis csoportjához tartozunk mindketten, így már szinte gyerekként ismertük egymást. Két évvel ezelőtt egy rendezvényen arról mesélt, minden vágya, hogy színész legyen, és hogy éppen Máté Gábor osztályában tanulja a szakmát. Most negyedéves a Színművészetin, ahol Eszenyi Enikő is felfigyelt rá, így gyakorlatát a Vígszínházban tölti: többek közt az idén húszéves A dzsungel könyve egyik főszerepében, a Haramiákban, a Földrengés Londonban és a készülő A Pál utcai fiúkban is láthatja a közönség.

Még csak 23 éves, de mindenfajta elfogultság nélkül kijelenthető, hogy Ember Márkra már most érdemes odafigyelni. Egyebek mellett gyökerekről, a vígszínházi közegről és arról kérdeztem, szerinte mi a színház feladata, és mennyire nehéz ezen a pályán fiatalként érvényesülni.

Ha az embernek már a szülei is színészettel foglalkoznak, ha a színház már gyermekkora óta szerves része a mindennapoknak – ahogyan a te esetedben is –, akkor a pályaválasztás is magától értetődővé válik?

De ez attól független volt, hogy a szüleim a polgári szakmájuk mellett – édesapám orvos, édesanyám gyógypedagógus – a Magyarországi Szerb Színházban színészettel foglalkoznak, és gyerekkorom óta rengetegszer vittek magukkal próbákra és fellépésekre. Ők a színházat szerelemből, szabadidejükben csinálták, én meg azt éreztem, nekem ez valami olyasmit jelent, amivel hivatásszerűen foglalkoznék majd.

A színház világa és vele együtt a játék tehát átitatta a gyerekkorodat. Ebből azonban nem feltétlenül következik a sikeres felvételi a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, amit sokan már befutott színészként sem tudtak teljesíteni.

Az egész gimnázium alatt a Színmű lebegett célként a szemem előtt, és amennyire csak lehet, tudatosan készültem a felvételire. Nagyon akartam, hogy sikerüljön – mondhatni, büszkeségi kérdést csináltam belőle. Élesben persze rájöttem, hogy a sikeres felvételinél

vagy hogy olyan családból jössz-e, ahol a mindennapokban jelen van a színház. Függhet viszont attól, hogy a leendő osztályfőnök mit tervez az éppen formálódó osztályával.

Te mivel tűntél ki a többiek közül?

Nem szeretem a „kitűnni” kifejezést, mert félrevezető, nem mindig van ugyanis mögötte valós produktum. Becsületesen kell dolgozni, és ha a munkád eredményeket hoz, az nagyon jó. Csak a teljesítmény számít!

Máté Gábor osztályában, amelynek te is tagja vagy, pedig elvárják a teljesítményt. A Színház- és Filmművészeti Egyetem első két éve legendásan nehéz, te hogy élted meg ezt az időszakot?

Az osztályfőnökömet kemény és igazságos embernek tartom, aki a teljesítménye alapján ítéli meg a másikat, és minket is erre, valamint a kitartó munkára nevel. Egyébként annak ellenére, hogy tényleg nehéz az első két év,

Szerintem számtalan olyan felsőoktatási intézmény van, ahol az első néhány év hasonlóan nehéz, csak őket nem kérdezik erről egy interjúban. Sok ember életét megkönnyítené, ha nem negatívumként, akadályként, hanem feladatként tekintene az úton elé kerülő göröngyökre. Ez persze nagyon nehéz, szenvedni mindig könnyebb, és ennek néha én is a mestere vagyok. (nevet)

A Vígszínházban töltöd a szakmai gyakorlatodat, ahol számtalan sikeres előadásban, így többek közt A dzsungel könyvében, a Popfesztiválban, a Haramiákban és a készülő A Pál utcai fiúkban is megcsillogtatod a tehetséged. Hogyan vezetett ide az utad?

Tavaly Eszenyi Enikő sok fiatalt szerződtetett le, és Bagó Gizella énektanárnő, aki a Vígszínházban énekmester, engem is ajánlott neki, mert tudta, hogy érdekel a Víg. Végül Medveczky Balázs hallgatótársammal együtt kiválasztott minket, így itt tölthetjük a gyakorlatunkat. Nagyon boldog voltam, amikor kiderült, hogy jöhetünk! Eszenyi Enikő rengeteg lehetőséget ad nekünk, izgalmas és éles helyzetekben próbálhatjuk ki magunkat, ami nagyon jót tesz a fejlődésünknek. Az például egy

A darabot ugyanis – ami szinte egyidős velem – már gyerekkorom óta nagyon szeretem, Eszembe sem jutott, hogy egyszer én is az egyik főszereplő bőrébe bújhatok majd.

Milyen közeg a Vígszínház? Mennyire kezelnek partnerként a színésztársaid, az idősebb kollégáid?

Abszolút! Nagyon jó élmény, hogy az előadás nem csak addig tart, amíg legördül a függöny. A Haramiák után – amiben például rengeteg fiatal játszik – még órákig beszélgettünk az anyagról. De az idősebb színészek is az első pillanattól nagyon kedvesek, nyitottak és segítőkészek voltak. Próba és játék közben is azt éreztem, hogy fontos nekik az én fejlődésem is.

Hogy látod, mennyire nehéz ma fiatalként ezen a pályán érvényesülni? Milyen áldozatokat kell hozni?

Szerintem ugyanannyira nehéz érvényesülni, mint a munkaerőpiac összes többi területén, legyen szó akár az orvosi, tanári vagy közgazdászpályáról. A színészet is egy szakma, amiben ugyanúgy nem szabad linkeskedni, amiben szintén rengeteget kell dolgozni, főleg az ember pályájának az elején.

A szerepekért mennyire kell megharcolni?

Ha egy jó társulat tagja az ember, akkor szerintem nincsenek véres harcok.

és ha látnak benned valamit, ha lehetőséget adnak, te nem élsz vissza ezzel a bizalommal, hanem a legjobbat nyújtod.

A Vígben az a jó, hogy sokrétűen lehet játszani: a gyerekelőadásoktól kezdve a prózai és zenés előadásokon át szinte mindenben kipróbálhatom magam. Nem zárkózom el semmi jó feladat elől, nyáron például a Magyarországi Szerb Színházzal egy operettet vittünk színre, a Csárdáskirálynőt.

A szerbség mennyire meghatározó részed, mennyire dominál játék közben?

Abszolút meghatározó! Sokszor előkerül a mesterségórákon. Máté Gábor arra ösztönöz, hogy egy-egy szerepbe a szerbségemből is fogalmazzak bele valamit, hiszen az én vagyok. Ez nem egy extra „skill”, hanem egy olyan lét, amelyet felhasználva válhat egy-egy szerep személyesebbé, plasztikusabbá.

Ha már itt tartunk, egy színész önmagából, a tapasztalataiból dolgozik leginkább. Huszonévesen viszont az ember még nem élt meg annyi mindent, ami által sokrétűen tudna építkezni. Neked mi segít egy-egy szerep megformálásában?

Nagyon fontos a fantázia: elképzelni, hogy mit tennék én, ha hasonló helyzetbe kerülnék, amiből abban az esetben építkezhet az ember, ha nincs meg egy-egy karakter megformálásához a kellő tapasztalata. Leegyszerűsítve, elképzelek egy helyzetet, kipróbálom, hogyan reagálnék rá, és hogy ez mennyire működne a karakter esetében. Ha nem, újra kell gondolni a dolgot: más kérdéseket felvetni, más válaszokat keresni, más igazság után kutatni.

Szerinted mi a színház feladata ma Magyarországon?

Szerintem ez nem koronként vagy trendenként változik, a lényeg mindig ugyanaz, mégpedig, hogy a néző azt érezze, hogy gondolkodásra készteti, miközben szórakozik is. De szórakozás alatt nem csak a felhőtlen kacagást értem. Emellett nagyon hiszek abban, hogy még mindig lényeges, hogy a színház egy görbe tükröt mutasson. Szerintem nincs színház egyfajta társadalomkritika nélkül.

A kulturális szféra ma nincs agyontámogatva itthon. Nem tartasz attól, hogyan fogsz majd megélni a színészetből?

Én ezzel akarok foglalkozni, ez az, ami érdekel. Még nincs családom, akiket el kéne tartanom, így ez a kérdés még nem mindennapi tényezője az életemnek. Azt is érzem, hogy jelen pillanatban bármibe fognék, az ugyanilyen nehéz lenne. Ennyi elhivatottságot meg szeretetet viszont csak a színház iránt érzek, ez a különbség.