Bérgyilkosnők, baseballcsajok, szellemirtólányok

A mozivásznat nagyon sokáig szinte csak férfihősök uralták a filmtörténet során – női főszereplő, pláne nőkből álló főszereplő csapat csak elvétve bukkanhatott fel. Az egyik kivételt a boszorkányok jelentették, akik ugye csak nők lehetnek – ebben a John Updike-regényből készült vígjátékban pedig kisvárosi háziasszonyok képében idézik meg az ideális férfit, aki persze maga az ördög(i vigyorú Jack Nicholson).

A második világháború idején Amerika nemzeti sportja haldoklott: a híres baseballjátékosok nagy része a seregben harcolt, és nem volt, aki szórakoztassa az otthoni nézőket. Ekkor jött az ötlet: női csapatok! Hogy ebből mi sült ki, azt többek között Madonna, Geena Davis és Tom Hanks mutatta meg ebben az emlékezetes, egyszerre humoros és drámai moziban.

A hetvenes évekbeli, nagy sikerű tévésorozat mozis változataiban Drew Barrymore, Cameron Diaz és Lucy Liu csapata üldözte a rosszfiúkat, miközben persze az egész legalább annyira szólt a női bájaikra történő nyálcsorgatásról, mint a titkosügynökös kalandokról. Így Charlie angyalai egyszerre lettek a női emancipáció élharcosai és a szexizmus kiszolgálói, de szerencsére mindennek maguk is tudatában voltak, és megfelelő iróniával kezelték.

Quentin Tarantino halálos női bérgyilkoscsapatához képest Charlie angyalai babázó kislányok — miközben persze itt sem volt minden igazán komolyan véve, csak épp irónia helyett a szándékos túlzások, a hihetetlenségig felfokozott műfaji elemek uralták a filmet. Magát a csapatot pedig sosem láthattuk együtt, hisz a főszereplőnő bosszúhadjárata már épp az egykori kolleginák ellen irányult, akikről maximum flashbackekből kaptunk némi információt.

Létezhet olyan válogatás mozgóképes női társaságokról, amiből kimarad New York négy leghíresebb szinglijének barátnői csapata? Carrie Bradshaw és a többiek alapjaiban változtatták meg a tévésorozatok világát és a szexről zajló közbeszédet – hogy aztán később két, a tévés verziónál jóval gyengébb mozifilmben is visszatérjenek.

A női csapatok filmbeli kalandjai nagyon gyakran szólnak a nemi szerepek és társadalmi elvárások kérdéseiről (is), és nincs ez másképp a Tökéletes hang táncos-zenés-sulis vígjátékba bújtatott sztorijában sem. Főszereplőnője nem igazán hajlandó egyetlen skatulyába és társaságba sem betagozódni – amikor pedig egy a cappella kórus képében mégis közösségre talál, akkor velük együtt feszíti szét a skatulyák falait.

A nyolcvanas évek kultikus vígjátékának főszereplője négy férfi szellemirtó volt (és egy női recepciós), a remake pedig négy női szellemirtó (és egy férfi recepciós) alkotta csapatot állított az új történet középpontjába. Ezzel a film már a bemutató előtt kivívta sokak ellenszenvét, és sajnos a negatív hangoknak csak egy része szólt az újrafeldolgozások feleslegessége ellen, a többségük inkább szexizmusban tobzódott. Pedig mint kiderült, pont ez a sztori az, ahol igazából totál lényegtelen, milyen neműek a főhősök.