1000 szó Bollywoodról – Láss mélyebbre a színeken, formákon és képkockákon

Igaz lenne, hogy a filmek csak híres amerikai filmek remake-jei? Vagy az, hogy minden film ugyanarról szól és csak furcsa színes ruhába öltözött szereplők véletlenszerű táncait nézhetjük több órán keresztül? Valójában ettől sokkal többet rejt magában ez a nyugati kultúrák számára egzotikusnak tűnő filmkultúra, hiszen nem szabad elfelejtenünk, a világ egyik legnagyobb, legnépesebb és legősibb múltra visszanyúló örökséggel rendelkező térségéről beszélünk. Emellett pedig ugyanúgy, ahogyan bármelyik országban, India esetében is a művészetek - és így a filmek is - olyan társadalmi, politikai és kulturális jelenségekre reagálnak, amelyek éppen zajlanak az ország életében.

Erre tökéletes példaként említhetők az 1980-90-es évek Indiájának morális bizonytalansága és identitáskeresése és az erre reflektáló családi masalafilmek. Ezek között olyan kasszasikerek említhetők, mint a Dilwale Dulhania Le Jayenge (Aditya Chopra, 1995) vagy a Hum Aapke Hain Koun..! (Sooraj Barjatya, 1994). Ezek a filmek amellett, hogy valóban a bollywoodi filmművészet leghosszabb alkotásai, olyan értékek hirdetését vállalták magukra, ami a korabeli indiai közönség számára a gyökerekhez való visszatérést, az „indiaiság" szeretetét, a családi normák és hierarchia, valamint a nemi szerepek fontosságát jelentette. Ezen felül pedig ezek a filmek egy másik célja kifejezetten a már nem az anyaországban élő indiai lakosság hazaszeretetének és a hagyományokhoz, hindu vallási értékekhez fűződő kapcsolatának megerősítése volt.

Ugyanez mondható el a kortárs éra és napjaink populáris filmjeiről is, amikor sorra születnek női főszereplős, vagy nőket a középpontba állító filmek, amelyekben már nemcsak mint anya vagy háziasszony, hanem a cselekmény aktív szereplőjeként találkozhatunk velük. Ez a téma egy, a mai napig deklaráltan patriarchális alapokon nyugvó társadalomban akár problematikussá is válhatna, ugyanakkor érezhető a változás szele, hiszen olyan filmek láttak napvilágot az elmúlt öt évben, mint a Lipstick Under My Burkha (Alankrita Srivastava, 2017) vagy a Veere Di Wedding (Shashanka Gosh, 2018). Az említett filmekben azt láthatjuk, hogy a női szereplők kibújva az évszázadok alatt kialakult és rájuk rótt szerepből, szabadon, önfeledten élik életüket, gyakran mit sem törődve a bíráló tekintetekkel.

Sorolhatnánk még az olyan témákat, mint az iskolarendszer problémája Indiában, politikai indíttatású filmek, vagy éppen a kulturális, nyelvi és vallási diverzitásból fakadó különbségek és akár tettlegességig fajuló megmozdulások, melyekkel gyakran, sőt egyre gyakrabban találkozhatunk a művészfilmek világán túl is. Ami elmondható ezekről az alkotásokról, hogy népszerűek, és az 1990-es évek bollywoodi hagyományaihoz híven gyakran amellett, hogy felhívják a figyelmet a problémákra, azt az üzenetet is közvetítik a közönség felé, hogy ezek a konfliktusok feloldhatók, ha együtt teszünk érte, így egyfajta pedagógiai szerepet is magukra vállalnak.

Ez azért kiemelkedően fontos, mert az indiai mozikultúra merőben eltér attól, amihez Európában szokva vagyunk. A mozizás élménye és a filmek befogadása egy sokkal inkább aktív folyamat, a közönség nem megnézi, hanem megéli a filmeket. Barátok, munkatársak, sőt teljes családok járnak együtt moziba, mint közös program vagy kikapcsolódás, és együtt izgulják, éneklik és táncolják végig a filmeket. Ehhez mérten pedig maguk a filmek – kifejezetten a családi masala filmek – is olyan irányvonalak alapján, szinte patikamérlegen kimérve vegyítik a romantikus, komikus, drámai és akciójeleneteket, hogy több generációnak nyújtsanak egyszerre meghatározó élményt, és a közönség legtöbb rétegének igényeit szolgálhassák ki egyszerre. Ehhez pedig elengedhetetlen az írók, a rendező, a producer, a színészek, a playbackénekesek és a teljes stáb hatékony együttműködése.

Egyszóval, Bollywood sokkal többet rejt magában, mint azt első ránézésre gondolnánk, és annak ellenére, hogy a globalizáció hatására egyre többet tudunk erről a világról, ez még mindig csak a jéghegy csúcsa. Hiszen kulturálisan a világ egyik legmegosztottabb országának egyik filmművészetéről beszélünk, ami összetettségével, mélységeivel és emellett a benne található végtelen szórakoztatófaktorral messze túlnő a sztereotípiákon.

A cikket Fejes-Jancsó Dorottya írta az Amrita Sher-Gil Kulturális Intézet megbízásából.