Pesti mesék: Miért épp Józsefváros a nyolcadik kerület neve?

A nyolcadik kerület, azaz Józsefváros Pest második legrégebbi városrésze. Csak a Belváros előzi meg, hiszen Pest középkori városfala a mai Kiskörút vonalán húzódott, így ezen belül, körülbelül a mai ötödik kerület területén feküdt évszázadokig az egész város. A városfalon kívüli területek felhasználása és benépesülése először a mai Józsefváros irányába indult el, azaz itt kezdődött meg a külvárosok kialakulása, melyekből később aztán az új kerületek lettek.

A 18. század elejéig ez még főleg kerteket és szántóföldeket jelentett, mindössze néhány hozzájuk kapcsolódó, magányosan álló épülettel. Ezt a városfalon kívüli területet akkoriban Pacsirtamezőnek hívták, és még olyannyira vadregényes vidéknek számított, hogy itt húzódott például a Rákos-árok is egy benne csobogó patakkal, körülbelül a mai Blaha Lujza tér-Rökk Szilárd utca-Mária utca-Boráros tér nyomvonalon. A 18. század folyamán aztán egyre inkább lakóházak, templomok, majd kiépülő utcák váltották fel a mezőgazdasági hasznosítású birtokokat, és ekkor már az Alsó-külváros nevet viselte a terület. (Ebből következően létezett már ekkor egy Felső-külváros is, nagyjából a mai Erzsébet, Teréz- és Újlipótvárosok helyén.)
Pest városának viszont csak 1777-ben lett része Józsefváros, és ekkor kapta a nevét is. Méghozzá a Habsburg trónörökösről, Mária Terézia elsőszülött fiáról, akiből néhány év múlva II. József, a „kalapos király" lett. (Létezik néhány forrás arra vonatkozólag is, hogy Józsefváros a nevét a Horváth Mihály téren ma is álló plébániatemplom védőszentjéről, Szent Józsefről kapta, de ez a sokkal kevésbé valószínű verzió.) Ekkoriban a városrészben (aminek akkor része volt a mai Ferencváros is) főként földszintes agyagházak álltak, melyeket aztán az 1838-as nagy árvíz szinte teljesen elpusztított. Ezután indult el az az újjáépítés, aminek révén Józsefváros a mai arculatának nagy részét elnyerte, beleértve a millenium környékén kiépülő József körutat.

Budapest világvárossá növése és az iparosodás felvirágzása rengeteg betelepülőt vonzott a kerületbe is, Józsefváros lakosainak száma 1890-re 91 303 főre nőtt, ami a főváros lakosságának egyötödét jelentette. A kerület beépítése és a lakosság számának növekedése 1910 körül érte el csúcspontját, ekkor már 164 255-en laktak itt. A kerület sokszínűsége is ekkoriból eredő hagyomány: egymás mellett léteztek nagy gyárak és kisiparosok műhelyei, vidékről betelepülő lakosok és a pesti zsidóság, valamint muzsikus cigányság jelentős része, drága bérpaloták és a művészek által látogatott kiskocsmák.
Az első világháború, és azt követő gazdasági pangás miatt a kerület fejlődése megakadt, majd a második világháború során Józsefváros épületeinek 90%-a megsérült. A háború utáni a romos házakat próbálták újra lakhatóvá tenni, gyakran a régi építészeti értékeik figyelmen kívül hagyásával, majd jött 1956, amikor újra rengeteg józsefvárosi ház esett a harcok áldozatául. A kerületben új házakat ezekben az évtizedekben nem emeltek, a foghíjtelkeket sem építették be, és a romossá vált környék az ebből következő szegényebb lakókkal fokozatosan kiérdemelte a rossz hírű „nyócker" nevet.

Az ezredforduló óta azonban Józsefváros visszatérőben van egykori virágkorának fényéhez. Új ingatlanberuházások sora indult (a legnagyobb a Corvin-negyed), a belső, Palotanegyed nevű része már kimondottan elegáns környéknek számít a sétálóutcáival és vendéglátóhelyeivel, a Nagykörúton kívüli részeket pedig fokozatosan eléri a dzsentrifikáció (hisz még így is a városközponthoz rendkívül közel fekszenek), de tipikus jelenség a 7. kerületi bulinegyedből kiszoruló kulthelyek megjelenése is.