Kovács Áron: "Nem lennék jó influenszer"

Hogy hogyan jut ideje a családja és gyermekei mellett még a rádiózásra is? Nos, ő maga adja meg erre is a választ.

Kovács Áronnal a VIASAT3-on november 2-án indult új Észbontók évad kapcsán beszélgettünk, többek között arról, mitől ilyen sikeres ez a műsor.

Milyen volt egy évad kihagyás után visszatérni az Észbontókhoz?

– Mintha abba se hagytam volna.

Mi volt az oka annak, hogy nem te vezetted az előző adásokat?

– Nem volt nézeteltérés, vagy személyes konfliktus, pusztán annyi történt, hogy nem tudta senki sem, hogy mi a terve a műsorral a csatorna új tulajdonosának. Az Észbontók folytatása zöld utat kapott, de közben én kipróbáltam magamat máshol. Az élet viszont aztán úgy hozta, hogy visszataláltunk egymáshoz a VIASAT3-mal, és erősebb a párosunk, mint valaha.

Leforgattátok már az új részeket?

– Igen, és nagyon jó lesz. A készítők egy kicsit megújították az Észbontókat, és bevezették a csütörtöki párcserét, ami nekem hallatlanul tetszik, mert újfajta dinamikát kölcsönöz a műsornak, új lendületet kapott a vetélkedő. Nem tudom, hogy a nézők ebből mit vesznek észre, de mi nagyon élveztük a forgatást. Sokat nevettünk, voltak nagy meglepetések.

Miben rejlik szerinted a műsor sikere? Mitől működik?

– Nagyon kézenfekvő megoldásnak tűnik az a magyarázat, hogy a néző többnek, okosabbnak érzi magát azoknál a játékosoknál, akik látszólag alapvető dolgokkal sincsenek tisztában, de ez a műsor azért működik még ma is, és azért készült el belőle már a tizenegyedik évad, amiért kortalan és klasszikus Karinthy műve, A rossz tanuló felel. Az Észbontók ugyanis ennek mondhatni a modernizált változata.

– Ha ott megállnánk, hogy a játékos nem tudja, hol van Magyarország, az nem lenne vicces, sőt engem mélységesen elszomorítana. Azáltal válik az egész szórakoztatóvá, hogy megpróbálja megkeresni a rántott húst a térképen, mert eszébe jutott, hogy az ország formája erre hasonlít, és megtalálja... Afrikában, majd ott bejelöli.

Sokszor felmerül a műsorral kapcsolatban, hogy kamu, hogy ennyire nem lehet valaki tájékozatlan.

– Nem lehet valaki ennyire jó színész. (nevet) Ezek civil emberek, akik nem tudnák megjátszani magukat, ennyi Robert de Niro nincs az országban. Meg tudom erősíteni, hogy minden valódi, senki sem segít nekik, nem mondanak a fülükbe semmit:és olyan logikai bakugrásokat, mint amilyeneket elkövetnek, írni sem lehetne.

– Beszélgettem a játékosokkal a műsor után, hogy hogyan élik meg ezt az egészet, de ők élvezik: eljönnek játszani, az esetek zömében rosszul emlékeznek dolgokra, de nem foglalkoznak azzal, hogy esetleg nevetnek rajtuk, hiszen ők is szórakoznak.

Kerültél már te is hasonló helyzetbe, amikor ki kellett dumálnod magad?

– Hogyne. Az érettségin. (nevet) Nekünk még az orosz volt a kötelező nyelv, és egyetlen tétel volt, amit nem tudtam, és azt is csak azért nem tanultam meg, mert előtte órán és a próbaérettségin is kihúztam és mindkétszer meghúztak belőle. Úgy voltam vele, hogy nem lehetek olyan szerencsétlen, hogy harmadjára is kihúzom a lakást, de nyilván így történt...

– Az első gondolatom az volt, hogy kész, ez a világ cikije és megbukok az érettségin, de bekapcsolt az életösztön: egy huszárvágással áttereltem a témát Leningrádra, hogy milyen kár, hogy a lakásunk nem ott van, pedig milyen csodás város... Azt a tételt ugyanis baromi jól tudtam és a vizsgabiztos is csak mosolygott, mert pontosan értette ő is, hogy milyen ügyesen kimentettem magam. (nevet)

A tévézés mellett zenélsz, sőt az életedben a színház is jelen van. Hogyan sikerül ennyi mindent belezsúfolni egy napba? Egy életbe?

– Megfér egymás mellett a színház, a rádió, a tévé és a zene, szeretek így élni, mert engem a közönség éltet. Tudom, hogy másokat megrémiszt, ha szerepelniük kell, és az én magabiztosságomat önteltségként azonosítják, de én a színpadon érzem otthon magam. Nem tettem ezért semmit, így születtem, hogy nincs lámpalázam, nem feszélyez a közönség és úgy mozgok a színpadon, mint más a nappalijában.

– Nagyon szerencsés vagyok, mert az életemben a munka és a szabadidő aránya fantasztikus: sosem gebedtem meg a tehertől, és sosem voltam állás, feladat vagy teendő nélkül. Mindig annyit adott a sors, amennyivel kényelmesen, jókedvűen meg tudtam birkózni, és a tőlem telhető legjobbat nyújtottam. Éppen ma mondta a mátkám, hogy milyen érdekes, hogy általában a munka talál meg, és nem én kopogtatok.

Jövőre leszel ötvenéves. Foglalkozol az idő múlásával?

– Negyvenévesen közelebbinek éreztem a halált, mint most, de ettől függetlenül nem fogom letagadni, hogy félek az elmúlástól. Megrémiszt a gondolat, hogy eljön az idő, amikor már nem leszek. Imádok élni, szeretem az életemet, és pont azért, mert rengeteg a veszítenivalóm, tudom, hogy mekkora tétje van a létezésnek. Rengeteg tervem van, szeretném mindet megvalósítani.

– Édesapám számomra a minta, a követendő példa, aki közel a nyolcvanhoz is kitűnő mentális és fizikai állapotban van, roppant agilis és amikor pár éve megkérdeztem tőle, hogy érzi magát, azt felelte, hogy sosem volt még ennyire jól! Azt csinálhat, amit szeretne, azt mond, amit akar és nem tölti felesleges dolgokkal az idejét. Erre vágyom én is.

A nyáron volt egy kisebb balhéd a sajtóval. A bulvárlapok felkapták a szerelmeddel készült közös fotót, és ezután írtál egy éles hangvételű, nyílt levelet. Mi történt?

– A saját privát oldalamon megosztottam nyáron egy fotót a szerelmemről, hogy az ismerőseim lássák, boldog vagyok és tudják meg, hogy ezt kinek köszönhetem. Odaírtam, tudván, hogyan működnek a dolgok, hogy a képet ne használják fel az újságírók, de arra nem számítottam, hogy kijátszanak, és a cikkekben belinkelik a posztomat.

– Nagyon dühös lettem. Sokan vannak, akik boldogan közszemlére teszik az életüket, sőt ebből élnek, én viszont azon kevesek közé tartozom, akik nem szeretnék magukat, a családjukat vagy a szerelmüket viszontlátni az újságok címlapjain. Miért nem lehet ezt a néhány embert békén hagyni, vagy tiszteletben tartani a kérésüket, hogy ne használják fel a fotóikat, posztjaikat?

És ekkor tetted ki azt a hosszú posztot.

– Muszáj volt. Az előző házasságomról a húsz év alatt jó, ha öt cikk született, de lehet, hogy ezzel most sokat mondtam. Szeretem betartani a határokat, azt, ha a magánéletem tényleg az is marad, ami a neve, magán élet. Nem vagyok hülye, tudom, hogy a tévéműsorok miatt elkerülhetetlen, hogy egy kicsit nyissak, hogy beengedjem a médiát és megosszak dolgokat. Elfogadtam a játékszabályokat, ha kérdeznek, mesélek, nem is ez a baj.

– Azt nem hagyhattam szó nélkül, hogy ügyeskedtek, megkerültek engem és feldühített, hogy olyan időket élünk, hogy a kattintásért ma mindent feláldoznak. A kedvesemről úgy írtak mint "Kovács Áron kerekseggű barátnője" és ez az a szint, amiből köszönöm, de nem kérek. Megfogalmaztam azt a hosszú, nyílt levelet, és hatott, mert azóta bármit posztolok, senki sem veszi át, sehol nem készül belőle cikk.

Ennek kapcsán meg sem fordult a fejedben, hogy csinálj egy rajongói oldalt és a saját fiókodat privátra állítsd?

– Gyárilag alkalmatlan vagyok a social media menedzselésére. Jelen vagyok mindenhol, de nem gyűjtök követőket, nem posztolok rendszeresen, nem kezelem ezeket az oldalakat, és látom én is, hogy mások milyen profin csinálják, de én nem tartozom közéjük. Nem lennék jó influenszer. Amikor berobbant itthon az Instagram, én is csináltam egy oldalt és úgy gondoltam, megtolom, hátha hat majd a színházra, a zenei karrierre, mindenre.

Nem működött?

– Elkezdtem posztolgatni, de egy hét után rájöttem, hogy velem nem történik annyi érdekes, hogy erről naponta beszámoljak. Felesleges, üres és tartalmatlan videókat pedig nem akartam kitenni. Az influenszerkedés szerintem a semmitmondás művészete, és az Instagram ehhez termékeny talaj. Nem volt kedvem ezt csinálni. Szívesen beszélgetek bárkivel és bármiről, de nem fogok "sziasztok" videókat gyártani, és pláne nem akarok napi szinten ezzel foglalkozni.

– Nem vagyok rászorulva a közösségi médiára, szerencsére én nem ebből élek, és mégis teljes az életem: van családom, gyerekeim, egy csodás szerelmem, szeretem a munkámat és van tető a fejem felett. Most posztolgassak, hogy legyen kettővel több követőm, hátha jön egy cég, ami ad egy cipőt, hogy reklámozzam? Minek? Vagy a pénz miatt?

Azt hiszem, ezzel egy kisebbséghez tartozol.

– Pontosan tudom, hogy az én helyzetem egy áldott állapot, és hogy az emberek nagy része nem így gondolkodik, de ha nem lennék ennyire szerencsés, én akkor sem állnék be azok sorába, akik az anyjuktól kezdve a gyerekükön át mindent kiárusítanak, és mindenből pénzt csinálnak.

Felsoroltad, mi mindened van, de melyik számodra a legfontosabb?

– A boldog élethez mindegyikre szükség van: a családra, a szerelemre és arra is, hogy az ember szeresse a munkáját. Boldognak nevezhetjük azt az embert, akinek ugyan él minden szerette, de minden nap utálkozva megy be a munkahelyére? Vagy boldog az, aki habár szereti, amit csinál, de csapások és tragédiák sorozatával kellett megküzdenie? Megint csak azt tudom mondani, hogy szerencsés vagyok, amiért minket elkerült minden baj, hogy élnek a szüleim, a testvéreim és mindenki jó egészségnek örvend.

– Ez csak átmeneti, tudom, hogy bármikor darabjaira hullhat. Emiatt gondolom, hogy időnként meg kell állni, körbe kell nézni és hálát kell adni azért, amink van, de talán ami még fontosabb, meg kell tudnunk elégedni azzal, ami jutott. Számomra az élet eleget kínált. Ez másnak lehet, hogy kevés lenne, de én sosem azt néztem, hogy a többiek mit értek el, hova lehetne még eljutni, mit lehetne még megvenni.

Mi lenne a boldogság kulcsa?

– Tudni kéne mértéket tartani, tudni kellene azt, hogy mikor elég. Nem a tárgyaktól függ a boldogságunk, és ha nem egymással lennénk elfoglalva, ha nem versengenénk, mindenkinek szebb lenne az élete.