Pesti mesék: már kétezer éve is közlekedési csomópont volt ez a Duna-parti terület

A romantikusan hangzó neve alapján arra gondolhatnánk, hogy Víziváros valami mesebeli település, ami a vízen áll – de a nevét nem innen kapta, és egy nagyon is valóságos, noha tényleg romantikus hangulatú, szigorúan földre épült városrésze a fővárosnak. Hogy mennyire régi, azt jól jelzi az is, hogy a budapesti városrészek között merőben szokatlan módon két kerületben is fekszik, mivel a határai jóval korábban alakultak ki, mint a mai kerülethatárok.

A hegyek és a folyók találkozási pontjai az emberiség kezdete óta kedvelt lakóhelyeket és stratégiai állomásokat jelentettek, és a mai Víziváros területén is bizonyosan éltek emberek már a történelem előtti időkben is. A római korból viszont már adataink is vannak róla: ekkor még ugyebár kicsit északabbra, Aquincumnál feküdt a fő települése a környéknek, de az onnan kiinduló észak-déli országút a Duna és a mai Várhegy között haladt el. Sőt, itt ágazott ki belőle a nyugati irányú út, méghozzá a mai Batthyány térnél – ami egyszer közlekedési csomópont, az kétezer évvel később is közlekedési csomópont! A rómaiak itteni építkezéseit a szarmata törzsek betörése döntötte romba a III. század folyamán.

A mai Víziváros területén a középkorban több különálló kis település, Buda külvárosai léteztek: Tótfalu, Taschental, Szent Péter, Szent Mihály és Szent István, jellemzően a templomaik védőszentjéről elnevezve. (A sok templom pedig később is megmaradt Víziváros jellegzetességének, elég csak a szemközti pesti oldalról megszemlélni a tornyok csipkézte panorámáját.) A mai Battyhány tér környéke ekkoriban is központi helynek számított, a Dunán haladó víziút és az országutak védelmére erődítés is állt itt, miként kikötő is – minden valószínűség szerint ez a szoros folyami kapcsolat adta aztán a nevet a városrésznek.

A török uralom idején megépült itt a ma is álló Király fürdő, a török idők végeztével, Buda visszafoglalásáért vívott harcok során viszont szinte az egész városrész elpusztult. Betelepített németajkú kereskedők és iparosok építették újjá a korban divatos barokk modorban – máig az a leginkább meghatározó építészeti stílus a Víziváros képében. A Batthyány téren ekkor már piac kapott helyet a kikötő mellett, és ide futott be a Bécs-Buda posta- majd gyorskocsi is. A 19. század végén, Budapest nagyvárossá válásával épült meg a Duna-parti palotasor. A második világháború is komoly pusztítást végzett a vízivárosi épületállományban, és a lerombolt-lebontott régi házak helyére modern épületek, közintézmények kerültek a szocialista korszakban. Majd még ennél is modernebb épületek következtek, mint például a Francia Intézeté.

A Víziváros hangulatossága, egyszerre budai és mégis központi fekvése mindig is vonzotta a művészeket. Élt itt Bartók Béla, Petri György, Cseh Tamás, Bereményi Géza, Psota Irén is.

A kultúrtörténetben a városrész eddigi utolsó fejezetét Dunajcsik Mátyás írta meg, akinek Víziváros című regénye „egyszerre urbanisztikai love story, rendhagyó családtörténet és szédítő utazás a mai, egykor volt és sohasem létezett Budapesten".