Szekunder szégyen a köbön: 3 randi, amin, ha nem vagyok ott el se hiszem

Szóval újra letöltöttem a Tindert. Igen, megint. Tudom, mindenki azt mondja, hogy „ott úgysem lehet normális embereket találni”, de néha mégis elkap a kíváncsiság. Vagy az unalom. Így éltem át életem 3 legrosszabb randiját. 

Tinderrandik szégyenbúvároknak 

Az alábbi három randit három különböző emberrel éltem át, teljesen külön időszakokban, és egy közös van bennük: ha valaki más mesélné, azt hinném, túlzás. De sajnos én ott voltam. A saját szememmel láttam, a saját pénztárcámból fizettem és a lelkem mélyén még mindig nem dolgoztam fel teljesen.

1. A steak scammer esete 

Szóval, megismerkedtem egy sráccal. Elsőre normálisnak tűnt. Nem volt naplementés jóganadrágos szelfije, nem kérdezte meg három üzenet után, hogy „komoly kapcsolatot akarok-e” és egész helyes volt. A csetelés is jól ment. Vicces volt, udvarias, még könyvcímeket is dobált. „Fú, ez már-már felnőtt férfi” – gondoltam, és kivételesen én is belelkesedtem. Megbeszéltünk egy vacsorát. Belvárosi étterem, semmi túl fancy, de nem is pláza food court. Én alapból óvatos vagyok, úgyhogy nem vittem túlzásba: saláta. Ő... hát ő azért rendelt. Steak, sültkrumpli, vörösbor. Az a fajta vacsora, amit akkor eszel, mikor 3 napja nem ettél már. A pincér is rám nézett, mint aki kérdezné: „Régóta ismeritek egymást?” Már itt furcsálhattam volna.  A beszélgetés amúgy nem volt rossz. Néha kicsit túl sokat beszélt magáról, de hát már megszoktam, hogy néha statisztának érzem magam a saját randimon. Aztán elérkezett a számla. És jött a dráma:

De tényleg: így, ilyen természetességgel. Mintha azt mondaná: „hoppá, a zoknim nem illik a cipőmhöz.” Én meg ott ültem a salátámmal, a számlával és a társadalmi nyomással. Szájhúzás nélkül kifizettem, de mikor mentünk kifele megállított a pincérünk. 

Kínosan mosolyogva kinyögtem magamból egy „Nem. Viszlát”-ot és szégyenkezve kiballagtam a fiú után az étteremből. Itt még nagy ígérgetések közepette megköszönte a vacsorát és elváltunk. Soha többet nem keresett. És én ott maradtam egy tanulsággal: ha egy pasi steaket rendel az első randin, az nem önbizalom – az figyelmeztetés. Menekülj!

2. A vízivás, mint fedősztori

A második történet... hát, hogy is mondjam... finoman indult, és csúszott bele abba a fajta kellemetlenségbe, amit már nem lehet egy „bocs, fura volt”-üzenettel megmenteni. A srác szintén a Tinderről volt, de nem az „instant match–mit csinálsz–küldj képet” vonal. Komolyan, normális volt. Rendesen írt, nem volt tolakodó és amikor azt mondta, hogy „szeretem a hosszú sétákat”, kivételesen nem egy kamupozitív dumát sejtettem mögötte. Találkoztunk egy péntek délután. A városban bolyongtunk, egészen jól ment. Azt éreztem, hogy most talán végre egy randi, ami nem tesz tönkre mentálisan. Aztán elérkeztünk az est végéhez. Hazakísért. Kedves volt, nem nyomult, nem fogdosta a derekam, csak sétáltunk, dumáltunk, mintha tényleg csak jól akarná érezni magát velem. Ott álltunk a házam előtt. Már épp búcsúzkodtunk volna, amikor megszólalt:

Mondtam neki mosolyogva, hogy „hááát, szerintem ezt most kihagyjuk”, mert éreztem azt az alig burkolt szándékot. Tudod, amikor a „víz” már nem is víz, hanem metafora.  Ő viszont ragaszkodott hozzá.

Én egyre jobban úgy éreztem magam, mint egy rossz vígjáték mellékszereplője, ahol a poén az, hogy a férfi nem tudja elengedni a víz koncepcióját. Végül már annyira kellemetlen lett a helyzet, hogy azt mondtam:

Elindultunk, De a bolt előtt megállt. Rám nézett, sóhajtott és csak annyit mondott:

És elment. Szomjasan. Vagyis... inkább más jellegű szomjúságban égve. Gondoltam, ennyi. Vége. Egy kis kellemetlenség, aztán felejtős. De nem. A következő napokban elkezdett írogatni. Eleinte ártatlan dolgokat, majd egyre... undorítóbbakat. Olyanokat, amiket inkább nem is idézek, de csak annyit mondok: ha valaha volt bennem minimális remény az emberiség jövőjét illetően, ezek az üzenetek letörték. Végül elhalt. Ő is. Az érdeklődése is. Mint a pohár víz, amit sosem kapott meg.

3. A koncertes kámfor

A harmadik történet egy koncertes randi. Tudod, az a fajta, amitől az ember kicsit reménykedik, hogy majd lesz mit mesélni az unokáknak. Hát... lett is. Csak nem úgy, ahogy szerettem volna. A srác hetek óta írogatott. Nem a „mit csinálsz?” típus volt, hanem a „küldj egy zenét, amit most hallgatsz” fajta. Egy ponton még linkelt is egy számot, és azt írta: „Ez te vagy.” Elolvadás level 1000. Megbeszéltük, hogy elmegyünk egy koncertre. Nem valami gigarendezvény, hanem egy kisebb klubban játszott egy közös kedvencünk. Én már előre mosolyogtam, amikor beírtam a naptáramba. A koncert napján találkoztunk a hely előtt. Kicsit késve jött, de még ez is olyan laza stílusban történt, szóval megbocsátható. Jól nézett ki. Laza póló, farmer, nem túltolt, nem izzadt, jó illata is volt. Bementünk, iszogattunk, nevetgéltünk, volt valami természetes könnyedség az egészben. Nem kellett megerőltetni magam, hogy jól érezzem magam – és nálam ez ritka. Tudod, az a ritka, amikor nem nézed percenként a telefont, vagy nem keresed a legközelebbi vészkijáratot fejben.

Aztán egyszer csak azt mondta: 

Na, hát itt már látszott, hogy ez haladó szintű randizás. Nem kellett könyörögni a következő körért. Mondtam, hogy egy vodka-szódát kérek és közben csekkoltam a telefonom.  Eltelt 5 perc. Eltelt 10. A színpadon már játszottak, én meg ott álltam, egyre jobban ringatózva, de az ital... sehol. A srác... sehol. Elindultam megnézni, mi van. Gondoltam, hosszú a sor. A pultnál viszont nem volt senki. Körbenéztem és akkor megláttam. Egy másik társaságban állt. Olyan teljes természetességgel nevetgélt egy csoport vadidegennel, mintha minimum középiskolás osztálytalálkozón lenne. És ott volt egy lány. Magas, göndör hajú, feltűnő, kicsit harsány. Nem is az zavart, hogy szép volt, hanem az, hogy vele beszélgetett.  Ott álltam tőlük kb. tíz méterre, a világ legkínosabb NPC-jeként, ital nélkül, randipartner nélkül, egómínuszban. Gondoltam, odamegyek és viccelődve rákérdezek, hogy „elvesztél?”, de ő egyszerűen rám sem nézett. Mintha nem is léteznék. Mintha az elmúlt időszak meg sem történt volna. 

És tudod, mi a legjobb? Egyszer csak fogta magát és elment. Kézen fogva a lánnyal együtt. Simán kisétáltak a klubból. Nem mondott semmit. Nem küldött egy üzenetet. Nem jött vissza, hogy „figyi, bocsi, mégsem érzem”. Semmi. Nulla. Puff.

Én meg ott maradtam.

A zenekar még játszott, az emberek buliztak körülöttem, én meg próbáltam nagyon úgy csinálni, mintha amúgy is egyedül jöttem volna.

Hazafelé azon gondolkodtam, hogy lehet, a Tindernek kéne egy új funkció: eltűnésbiztosítás. Mert ha minden ilyen eset után visszakapnék egy pohár italt meg egy kis önbizalmat, akkor legalább lenne haszna.