Síró férfiak, néma nők? Nem csak a férfiakat érinti a magány-járvány

A férfiak elmagányosodása az elmúlt időszakban rendkívül felkapott téma a közösségi médiában. Amellett, hogy szinte minden hétre jut a témával kapcsolatos újságcikk is, tele vannak a fórumok felnőtt férfiak sirámaival, hogy mennyire magányosak. Egyesek egészen addig jutnak, hogy egyenesen a nőket hibáztatják ezért, de arról alig tesz valaki említést, hogy a nők helyzete sem sokkal rózsásabb. Egy nyár közepén kijött tanulmány szerint az elmagányosodás ugyanannyira jelen van a nőknél is, mint a férfiaknál, csak ők a pasikkal ellentétben hallgatnak, mint a sír.

A férfiak elmagányosodása régóta téma

Az American Institute for Boys and Men kutatói évtizedek óta járványnak tekintik a magány jelenségét. Főleg a Covid-19 óta van tele a közösségi média az férfi társadalom elmagányosodásának problémájával. A pszichológusok abban egyetértenek, hogy a férfiak helyzete rendkívül nehéz, hiszen mostanra a társadalom egyszerre várja el tőlük, hogy sikeresek, erősek és függetlenek legyenek, miközben érzelmileg elérhetőek is. Mindeközben elítéli, ha bármilyen sebezhetőséget mutatnak. A férfiak egyre több fórumon adnak hangot az elszigeteltségük miatti frusztráltságuknak, mire a kommentelő nők és férfiak arról írnak, hogy nem is érdemelnek mást, mint magányt, vagy hogy nem is igazán magányosak, csak sajnáltatják magukat. Mindeközben szinte egy szó sem esik arról, hogy egyre több nő hátrál ki a párkapcsolatából, és magányosodik el.

A magány felmagasztalása alfa módra

Az elmúlt években egyre több olyan mozgalom és online közösség jelent meg, amely a férfi magányt tudatos életformaként ünnepli. A Stockholm Universitet tanulmánya szerint a magányos farkas lét idealizálása, a „szigma férfi” kultusza vagy az MGTOW (Man Go Them Own Way, azaz a saját útjukat járó férfiak) mozgalom, amely a magányt heroikus döntésként tálalja. Habár a függetlenség gondolata látszólag felszabadító, valójában csak tovább mélyíti azt a társadalmi mintát, amely már gyerekkorban elszakítja a fiúkat az érzelmi kifejezés lehetőségétől. Hiába pozicionálja magát a mozgalom hasznos önfejlesztő módszerként, paradox módon még messzebbre löki a követőit az egészséges kapcsolatok kialakításától. A közösségi médiában dicsőített „független férfi” eszménye így válik a fiatal férfiak csapdájává.

Miért esik olyan kevés szó a nőkről?

A kutatások szerint, mivel az a társadalmi elvárás, hogy a nők felelőssége a társas kapcsolatok fenntartása családi és baráti körben, ezért a magányosságukat inkább belső feszültségként vagy szégyenként élik meg. Az American Institute for Boys and Men kutatói arra jutottak, hogy bár a látszat az, az elmagányosodás nem függ a nemtől, ráadásul minél idősebb valaki, törvényszerűen annál magányosabb lesz. 

Dr. Makai Gábor klinikai szakpszichológus szerint a nők általában kevésbé hajlamosak beleragadni egy működésképtelen kapcsolatba – számukra a kilépés sokszor egészséges megküzdési stratégia. Ha valaki érzelmileg már halott, vagyis nem képes kapcsolódni, empatikusan reagálni és jelen lenni, akkor a nő ösztönösen a túlélésre rendezkedik be: a tettek mezejére lép, mert azt érzi, hogy a kapcsolat egyoldalúvá vált. 

„A kilépés annak a jele, hogy valaki felismeri: nem tud életet lehelni egy érzelmileg kihűlt kapcsolatba” – mondja a szakember.

A vizsgálathoz több mint 6000 ember adatait hasonlították össze, amiből az látszik, hogy a férfiak és a nők is egyre több időt töltenek egyedül. Sőt, az adatokból az derül ki, hogy a nők minden korcsoportban sokkal magányosabbnak érzik magukat, mint a férfiak. A kutatás adatai alapján ráadásul amíg az 15 és 34 év közötti amerikai férfiaknak csak 25 százaléka érzi magát egyedül, addig ez a szám a nőknél 44 százalék, ám ha az összes korcsoportot együttesen nézzük, nincs nagy különbség a nemek között, hacsak az nem, hogy a nők nem írják tele az összes internetes fórumot azzal, hogy milyen egyedül vannak.

A számok szerint a magány az elmúlt 20 évben egyenlő arányban nőtt mindkét nemnél

Az, hogy a nők magányáról alig esik szó, azért is érdekes, mert az elmúlt 20 évben annak mértéke egyenlő arányban nőtt minkét nem esetében. Tény, hogy a férfiak mindvégig vezettek, de mostanra a különbség hibaértéken belülre került. Amíg 1990-ben a diplomával nem rendelkező nők 2 és férfiak 5 százaléka, valamint a diplomával rendelkező nőknek 2, férfiaknak 4 százaléka nyilatkozott úgy, hogy nincs közeli barátja, ez a szám 2024-ben a diploma nélkülieknél 8 és 11, a diplomásaknál pedig 19 és 21 közötti volt.

Végkövetkeztetés

Dr. Makai Gábor klinikai szakpszichológus szerint az elmúlt évek bezártsága és bizonytalansága mindannyiunkat próbára tett: megtépázta a hangulatunkat, és sokakat elzárt a világtól – még önmaguktól is. A férfiak és nők másként küzdöttek meg ezzel, de az utóbbi időben egyre több férfi meri felvállalni az érzéseit, ami szerinte egy pozitív társadalmi fordulat jele. A szakember így fogalmaz: 

A férfi hangosan magányos, a nő csendben az, így elképzelhető, hogy a kutatás adatai sem mutatják meg a valóságot. Amíg mindketten a saját szerepüket próbálják túlélni, addig senki sem veszi észre, hogy a magány nem nemi sajátosság, hanem olyan közös kudarc, ami ellen csak úgy lehet tenni, ha jobban figyelünk egymásra és önmagunkra.