De vajon mit jelent pontosan a belső gyermek kifejezés, és miért foglalkoznak vele egyre többet a pszichológiában és a különböző spirituális irányzatokban? Lehet, hogy a félelmeink, a túlérzékenységünk vagy éppen a szeretetéhségünk nem is a jelenből fakad? A belső gyermek sokkal nagyobb hatással van az életünkre, mint gondolnánk.

Forrás: Shutterstock
A belső gyermek: lelkünk egy darabja, ami örökre velünk marad
A „belső gyermek” nem szó szerinti kisgyereket jelent bennünk, hanem egy mély érzelmi lenyomatot: azt a részünket, amely megőrizte a gyermekkori élményeinket, vágyainkat, hiányainkat és érzelmi sérüléseinket. Ha valakitől elutasítást kapunk, ha nem figyelnek ránk eléggé, ha megbántanak minket vagy magunkra maradunk, az sokszor nem is a felnőtt énünket érinti meg igazán, hanem ez a régi, érzékeny részünk aktiválódik bennünk újra.
Éppen ezért történhet meg, hogy valaki egy apró konfliktustól is mélyen összeomlik, retteg az elengedéstől vagy képtelen elhinni, hogy szerethető. Ilyenkor a belső gyermek ugyanazt a biztonságérzetet keresi, amit talán kiskorában sem kapott meg teljesen.
Nem véletlen, hogy bizonyos dolgok ennyire fájnak
Felismerted már valaha, hogy egy vita után nem egyszerűen csak szomorú lettél, hanem szinte gyermeki kétségbeesést éltél meg? Mintha újra az a pici emberke lennél, akit nem hallanak meg, akire nem figyelnek oda?
A belső gyermekünk pontosan így működik: nem az éveket számolja, hanem a régmúltbéli érzéseinket őrzi. A lelkünk minden fontos érzelmi lenyomatot tárol, és bizonyos élethelyzetek újra meg újra aktiválják, „triggerelik” ezeket a pontokat.
Ezért van az, hogy néha teljesen irracionálisan és túlságosan impulzívan reagálunk bizonyos dolgokra. Nem a jelen pillanatot értékeljük elviselhetetlennek, hanem egy régi seb szakad fel bennünk.

Forrás: Shutterstock
A belső gyermek nem csak a sebeinket őrzi
Amikor a belső gyermek szóba kerül, legtöbben hajlamosak csak a sérüléseket és a hiányállapotokat kiemelni – pedig ez a részünk hordozza az életörömöt, a kreativitást, az intuíciót és a játékos kíváncsiságot is.
Lelkünknek az a darabja, aki még mindig képes hinni a csodákban, ösztönösen érzékelni az energiákat, és teljes szívből, önfeledten örülni a legapróbb dolgoknak is.
Igazából éppen ez a minőség áll a legközelebb lelkünk valódi természetéhez, és talán ezért érezhetjük gyakorta felnőttként, hogy „elvesztettük” önmagunkat.
Nem feltétlenül azért, mert rossz irányba ment az életünk, hanem mert időnként elszakadunk ettől az életteli, ösztönös lényünktől.
Mikor válunk igazán felnőtté?
Lelki értelemben véve biztosan nem akkor, amikor dolgozni kezdünk, egzisztenciálisan önállóvá válunk vagy családot alapítunk. Az igazi felnőtté válás sokszor ott kezdődik, amikor már nem másoktól várjuk, hogy begyógyítsák a gyermekkori sebeinket, hanem amikor felismerjük: a bennünk élő sérült részekért nekünk kell felelősséget vállalnunk.
Ezt általában akkor tapasztaljuk meg, amikor elveszítjük a szüleinket. Amikor hirtelen megszűnik az a láthatatlan hátország, a „van hova hazamenni” érzése – mikor elveszítjük azt, aki feltétel nélkül szeretett és elfogadott bennünket egész életünkben. Ilyenkor valami végérvényesen átrendeződik bennünk: mintha a lelkünk egy pillanat alatt megértené, most már nekünk kell megtartanunk önmagunkat. És talán éppen ekkor szembesülünk leginkább a saját belső gyermekünkkel is – azzal a részünkkel, aki még mindig vágyik az ölelésre, a biztonságra és arra az érzésre, hogy valaki vigyázza, óvja.
A valódi érettség pedig nem azt jelenti, hogy „megöljük” magunkban a kisgyermeket, hanem azt, hogy megtanulunk bánni vele, és kézen fogni, mikor erre szükség van. Segítenünk kell önmagunknak, hogy a bennünk élő érzékeny részünk végre biztonságban érezhesse magát.
Hogyan kapcsolódhatunk újra a belső gyermekünkhöz?
Sokszor meglepően egyszerű dolgok segítik a kapcsolódás megteremtését: kreatív tevékenységek, a zene, az alkotás, a tánc, a régi álmok felidézése vagy akár egy őszinte beszélgetés gyermekkori önmagunkkal. A spirituális gyakorlatok közül érdemes kipróbálnunk a belső gyermek meditációt, a vizualizációt vagy a naplóírást is. Ezek segíthetnek abban, hogy újra meghalljuk azt a belső hangot, amelyet a rohanó hétköznapokban sokszor teljesen elnyomunk.
Rohanó világunk sokszor azt sugallja, hogy a felnőttség egyet jelent a keménységgel és az érzelmek kontrollálásával. Pedig az igazán erős emberek általában nem azok, akik visszafojtják az érzéseiket, hanem akik már nem félnek szembenézni sem önmagukkal, sem az érzelmeikkel. Ebből a szemszögből lehet, hogy tévesen ítéljük meg, kit tartunk a legérettebb embereknek: igazi felnőttek talán nem azok, akik teljesen „kinőttek” a gyermeki részeikből , hanem akik már megtanulták szeretni és megvédeni a saját belső gyermeküket.
Az alábbi önismereti témákba írt cikkeinket is ajánljuk:


