Antonio Banderas a plasztikai műtétek megszállottja lett

Antonio Banderas minden kétséget kizáróan a leghíresebb spanyol színész jelenleg a világon, Pedro Almodóvar pedig már jó régóta a leghíresebb spanyol rendező. Ők ketten már dolgoztak együtt, nem is egyszer: 1982 és 1990 között összesen öt mozifilmet forgattak közösen (A szenvedélyek labirintusa, Matador, A vágy törvénye, Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén, Kötözz meg és ölelj!). Banderast lényegében Almodóvar fedezte fel a filmnek, neki köszönhetően vált ismertté a hazájában, hogy aztán később Hollywood is leigazolja őt az ügyeletes latin macsó szerepkörére. (Ebből a szempontból különösen vicces, hogy az első közös filmjükben Banderas egy meleg iszlám terroristafiúcskát alakított.)

Banderas nemzetközi karrierjének beindulása annak idején az együttműködés megszakadását hozta magával, ám most, bő húsz évvel később a nagy páros újra összeállt. A bőr, amelyben élek egy "horrorfilm vér nélkül", nyilatkozta róla még az idei cannes-i filmfesztiválon nagy sikerrel megtartott premier előtt Pedro Almodóvar.

A film főhőse egy zárkózott, különös plasztikai sebész, aki megszállottan kutatja a tökéletes, mindennek ellenálló bőr titkát, és emiatt még az etikai határokat is képes áthágni. A világtól elzárt villájában egy nőt tart fogva, rajta kísérletezik, belőle akar létrehozni egy tökéletes teremtményt. Az elbeszélés folyamatosan ugrál a különböző idősíkok között, így a jelenben zajló eseményekhez egyre több információt kapunk a múltból, amelyek mind újra és újra átértelmezik az épp látottakat, és persze befolyásolják a főhősök egymás közti viszonyát is.

Emlékképek törnek fel a férfi és a rab múltjából egyaránt, ezeket az emlékmozaikokat pedig a nézők állítják össze a fejükben egy folyamatosan változó képpé, amelynek alakulása a film egész ideje alatt képes újabb és újabb meglepetéseket okozni - a végén egy akkorát, hogy kóvályogva jövünk ki tőle a moziból.

Almodóvar jó szokásához híven ebben a filmben is élvezettel provokálja a nézőit, és az utóbbi filmjeihez hasonlóan itt is kulturális utalások gazdag eszköztárát vonultatja fel. A sebészorvos karaktere doktor Frankensteint idézi, az alkotó és teremtményének viszonya a Pygmalion-mítoszt, egy-egy beállításban pedig a régi Almodóvar-Banderas-filmek is megidéződnek. Ami viszont szokatlan a rendezőtől, az a steril hangulat: a film történetéhez illik ez a világ, de a rikító színek és meleg hangulatok mestereként Almodóvar mintha kicsit idegenül mozogna benne, talán emiatt nincsenek mindig helyükön a rá oly jellemző gyilkos humorú tréfák sem.

Pedro Almodóvar a főhőséhez hasonlóan egy minél tökéletesebb mesterművet igyekezett létrehozni, mint mindig, minden művész. Az alkotása mesteri lett, de nem tökéletes, és ez nem is baj: a tökéletesség unalmas, sosem abba szeretünk bele - nézőként sem.