Kezdetben még más irányba indult és a tanári pályával szemezett, végül a katedra helyett a tévéstúdiót, a kréta helyett pedig a mikrofont választotta. Szujó Zoltán több mint két évtizedes sportriporteri pályafutásának legemlékezetesebb pillanatait gyűjtötte össze legelső könyvében.

Szujó Zoltán három éve mindenkit meglepve távozott a közmédiától. Neve, arca és hangja összeforrt a Forma-1-gyel, az autósport királykategóriájával, egyik napról a másikra azonban eltűnt a közvetítésekből. Ez akkor olyan törés volt a pályafutásában, melyet ahogy fogalmaz "ki kellett ventilálnia". Ha nincs a koronavírus-járvány, és a "maradj otthon" kampány, akkor talán erre nem is könyv formájában kerül sor.

Az Öveket bekapcsolni! címmel most megjelent első könyvében viszont nem csak a köztévés szakítás szerepel. Szujó ugyanis pályája legemlékezetesebb pillanatain keresztül végigvezeti az olvasókat saját életén is. A Life.hu a könyvbemutatón beszélgetett Szujó Zoltánnal, aki elárulta, hogy ki volt a legfőbb támasza, miért tört össze egy versenyautót és miért nem lesz világbajnok sportoló a gyerekeiből.

Élete első könyvét nem pályája lezárásának, hanem összefoglalónak szánjaForrás: Makai Gergő, Szécsi István

Számítottál rá, hogy ekkora lesz az érdeklődés a könyved miatt?

– Őszintén szólva meglepett, miközben kellemes és jó érzés volt látni, hogy ilyen sokan eljöttek a bemutatóra. Bízom benne, hogy ezek a szösszenetek, amelyek velem történtek az elmúlt 18 évben, nem untatják majd az olvasókat.

Elégedett vagy a könyvvel? Olyan lett, mint amilyennek elképzelted?

– Nagyon kevés olyan közvetítés volt a pályám során, amely után úgy jöttem ki a kommentátorállásból, hogy maximálisan elégedett voltam a saját magam teljesítményével. Van bennem egy nehezen elviselhető, a külső szemlélő számára kevésbé érthető, a kollégáim számára pedig nehezen kezelhető maximalizmus, így ezzel a könyvvel kapcsolatban sem érzem, hogy tökéletes lenne. Ráadásul ez életem első könyve! Meg kellett ugrani bizonyos akadályokat, érzelmileg, logisztikailag is, és azt gondolom, hogy nincs kész, tudtam volna még dolgozni rajta.

Az ismerőseim viszont azt mondták, akik nálam rutinosabb írók, hogy egy könyv igazából sosincs kész, csak eljön az a pillanat, a határidő, amikor le kell adni a kéziratot és abba kell hagyni a munkát.

– Vannak benne szerintem kifejezetten jól sikerült részek, például amikor leírom, hogy egy sportkommentátor fejében mi zajlik le a közvetítés során, vagy amikor azt hittem, hogy autóversenyző vagyok, de kiderült, hogy ez nem az én terepem és rommá törtem egy versenyautót a Hungaroringen... Ezt az élményt gyakorlatilag centiről centire leírtam a könyvben. Ezekre a részekre büszke vagyok, mert igyekeztem már-már irodalmi igényességgel megfogalmazni a történeteimet. Nagy igazság, hogy olvasnunk kell ahhoz, hogy legyenek szavaink, hogy a gondolatainkat ki tudjuk fejezni.

A személyes tapasztalat, az hogy kipróbáltad magad autóversenyzőként, ez mind kellett ahhoz, hogy hitelesen tudj közvetíteni?

– Sokat segített a kommentátori munkámban, hogy nagyon picit belekóstoltam a versenyzésbe. Nem merném magam autóversenyzőnek nevezni, hiszen amikor ott ültem a Hungaroring rajtrácsán, körülöttem másik 14 autóval, akkor azért feltettem magamban a kérdést, hogy mi a francot keresek itt? (nevet) Gyakorlatilag remegtem a félelemtől. De ez is segített megérteni, min mennek keresztül a pilóták a rajt előtt, milyen gondolatok kavarognak a fejükben és így került teljesen más megvilágításba, hogy a nagy klasszisok miként képesek a futam előtt, egy ennyire kiélezett helyzet előtt hosszan, összeszedetten nyilatkozni.

Tanítóképzőt végeztél, de már a főiskolán eldőlt, hogy a sportriporteri pályára teszed fel az életedet. A szüleid, nagyszüleid mit szóltak ehhez a döntésedhez?

– Eleinte furcsán néztek a média világára, hiszen nem ismerték, teszem hozzá: én sem. De látták, hogy mindezt nagyon komolyan gondolom, mindent ennek rendelek alá, szabad hétvégéket, szabad órákat, sokat dolgozok, hogy elérjem az álmomat. Azt gondolták, hogy nem sülhet ki ebből rossz dolog, mert elkötelezett, elhivatott vagyok és viszonylag hamar elfogadták, hogy pályát váltottam.

Ki volt rád a legbüszkébb?

– Azt hiszem édesanyám, de a nagyszüleim is biztosan, főleg amikor látták, hogy megérkeztem, és megtaláltam a helyem a magyar sportriporteri társadalomban.

Két évtizedes pályafutásának legemlékezetesebb pillanatait gyűjtötte összeForrás: Makai Gergő, Szécsi István

Hogy érzed, neked is szereped volt abban, hogy sokan megszerették itthon a Forma-1-et?

– A legnagyobb szerepe ebben Dávid Sándornak és Palik Lászlónak volt. Lehet őket szeretni vagy nem szeretni, alkothatnak róluk bármilyen véleményt a nézők, az olvasók, de amit ők tettek, az nagyon kellett ahhoz, hogy Magyarországon ilyen rajongótábora legyen a Forma-1-nek. Ha annak idején Dávid Sándor 1976-ban nem látja meg ebben a lehetőséget, hogy az akkori Osztrák Nagydíjat közvetíteni kellene és nem járja ki ennek az útját, akkor ma nem beszélgetnénk.

– Amikor én beültem kommentálni, észrevettem magamon, hogy vannak Palikos elemek a megszólalásaimban. Megpróbáltam a saját magam szájíze szerint fogalmazni, tudatosan kialakítani a saját hangomat, de ösztönösen jöttek olyan hangsúlyok, mondatok, amelyek rám ragadtak akkor, amikor néztem Lacit, amikor fiatalon még szerkesztőként együtt dolgoztam vele.

A feleséged mit szólt ehhez az egész Forma-1-es őrülethez, ami téged megfertőzött? Őt is magával ragadta vagy inkább megtartja a távolságot?

– Inkább az utóbbi. Adrival a sydney-i olimpia után ismerkedtünk meg, amikor még nagyon a pályám elején jártam, és csillogó szemű gyakornokként annak is örültem, hogy Knézy Jenő elküldött engem egy kazettáért az archívumba. A feleségem mindvégig ott ült mellettem ezen a hullámvasúton, ráadásul ő biztosította azt a stabil családi hátteret, ami nagyon kellett ahhoz, hogy ezt a közel húsz évet utazással tudjam tölteni. Nélküle nem tudtam volna végigcsinálni, főleg akkor amikor a lányok cseperedtek, és belecsimpaszkodtak a lábamba, hogy „apa, ne menj el". Ettől összeszorult a szívem.

Nem is kísértek el soha?

– Egyéves volt a nagyobbik lányom, amikor eljöttek velem a németországi Forma-1-es futamra. Ennek prózai oka volt, ugyanis a feleségem gyerekkori barátnője Hockenheim mellett ment férjhez, így lényegében kiutaztunk hozzájuk. Illetve amikor még csak udvaroltam Adrinak és még nem kértem meg a kezét, akkor egyszer elkísért Japánba, ahol a futam után csavarogtunk egy kicsit. Ezek mind nagy élmények voltak. Ahogy egyre jobban beszippantott a média világa, a feleségem úgy lépett hátra, mivel ő hozzám képest introvertált, nem szereti a reflektorfényt. Ma már talán megbarátkozott a rá irányuló figyelemmel, és néha nálam is jobban kezeli ezeket az éles helyzeteket.

A sport kardinális kérdés otthon, a gyerekek életében?

– Az elején az volt, még az első lányom születésénél. Amikor a nagyobbik gyerekemet először levittem a teniszedzésre, a lelki szemeim előtt már láttam magam a wimbledoni páholyban, ahogy szurkolok a lányomnak a női döntőben. (nevet) Aztán az egészet el kellett engedjem, mert ma már az a meggyőződésem, hogy a sport akkor jó, ha szeretetből űzik és nem külső kényszer hatására. Hozzátéve, ez egy örök szülői kérdés, hogy ráerőltethetsz-e valamit a gyerekedre?

– Hogy messzebb ne menjünk, lásd a friss Forma-1-es világbajnok, Max Verstappen és apjának a kapcsolatát. Megtörtént, hogy Maxot az apja kirakta az autópályán, mert hülyeséget csinált egy gokartversenyen. Egy tizenéves gyereket ott hagyott a benzinkúton, és azt mondta neki, hogy gondolkozzon el a történteken...

Ezt én szülőként nem tudnám megcsinálni, cserébe nem is lesz a gyerekemből Forma-1-es világbajnok. Alárendelheted a gyereked életét egy sportnak? Semmi sem garantálja, hogy összejön, hogy sikeres lesz, viszont akár egy életre szóló lelki sebeket is szerezhet vele.

A húszéves pályafutásod alatt miért pont most jött el ennek a könyvnek az ideje?

– 2019-ben egyik napról a másikra jöttem el a köztelevíziótól, ami egy nagy törés volt a pályafutásomban. Egy olyan pillanat, sokkhatás, amelyet ki kellett ventilálnom magamból. Ha nem jön a koronavírus-járvány, ha nem zárunk be és maradunk otthon, akkor biztosan elsodornak az események és belekezdek valami másba, ez a könyv pedig nem születik meg. De a pandémia miatt megállt az élet és az írás részben terápia is volt számomra. Egyáltalán nem tekintem ezt a karrierem lezárásának, inkább csak egy összefoglalónak az újabb kalandok előtt.