Nappal anya, éjjel partiarc? - Terézanyu írása

Bevallom: már évek óta be sem tettem a lábamat zenés-táncos szórakozóhelyre. Mit tagadjam? Hiányzik. De most igazi, hétországra szóló buliba voltunk hivatalosak. Ráadásul nem akárhová, hanem éppen lánykorom legnagyobb bulijainak nosztalgiapartijára, a Nincs pardonba. (Ami már rég nem létezik, csak az emlékeinkben él.) Kaja, pia, tánc hajnalig! Buliba menni jó mulatság, felér egy all-inclusive beutalóval Hawaii szigetére.

Már ha leszámítjuk azt, hogy szülőként meg kell szervezni a kisgyermekről való gondoskodást. A kimaradást százszor is meggondolja az ember, mert ha hajnal négykor fekszik le, netán kissé illumináltan, édes gyermeke pedig alig három óra múltán költögeti, az felér egy gyökérkezeléssel.

Eldöntöttük, hogy beszervezzük a nagypapát: az a legegyszerűbb, ha a gyermeket átköltöztetjük hozzá egy éjszakára.

"Legegyszerűbb", mondom, a gyermek lelki felkészítése - akivel először fordul elő, hogy nem otthon alszik - közel két napba telik, a nagypapa lakásába pedig a fél házat átszállítjuk, és átvesszük vele a percre lebontott forgatókönyvet. Mikor kell játszótérre menni, mikor van vacsora, fürdetés, kisvakond nézés és alvás. Mire a gyermek használati utasítását A-tól Z-ig megtanuljuk, és el kell búcsúzni méhem drága gyümölcsétől, már annyira fáradt vagyok, hogy szeretnék elnyúlni a tévé előtt, és három napig bambán bámulni.

Senki nem mondta, hogy könnyű lesz, ha az ember évente egyszer vagy kétszer, de kisgyerek mellől szeretné végrehajtani a mission impossible-t: a bulizást.

Ritka kiváltság kettesben szórakozni a férjemmel. Így könnyebb, mert ha csak az egyikünk megy, akkor a buliba menőt mintha húzná vissza valami. Bármilyen készségesen is támogatjuk egymást az elindulásban, a készülődő fél csak csúnya késés és szentségelés árán képes elszakadni.

Mindenhol jó, de a legjobb otthon - együtt. Ez van. Tíz éve még egy hétköznap estét sem tudtam társaság és program nélkül elképzelni, most meg többnyire azt érzem, hogy fizikailag és lelkileg egyaránt képtelen vagyok arra, hogy a "fürdés-meseolvasás-altatás" szentháromságának ideje alatt elhagyjam az otthonom. Utána még kis munka, aztán szunya és kalap-kabát.

Pedig egy jó baráti beszélgetés éveket fiatalít rajtam, de olyan lelki és fizikai erő kell ahhoz, hogy egy végigdolgozott nap után felöltözzek, sminkeljek, és elinduljak, hogy ennyi energiával már a Himalájára is feljutnék - oxigénpalack nélkül is.

De nincs mese, menni kell, nem lehet barlanglakó módjára élni, mert a baráti szálak jelentik a kapcsolatot a valóságnak azzal az oldalával, ami a bölcsin, a vírusokon, a számlák fizetésének paráján, a napi rutinon túl van. Szülőként kötelességem társas lénynek maradni, különben a gyerekem ötévesen úgy fogja találni: anya sótlan, maradi társaság, és itt az ideje, hogy saját pecóba költözzek.

Társas lénynek maradni nem egyszerű. A baráti körünkben nem egyszerre érkeztek a gyerekek, pörgős lánykorunkat nem követte családanyai együttmozgás. Egy-egy találkozó összehozása simán annyi macerával jár, mint a G8-ak összeegyeztetése, és ugyan nagyon megéri, de természetszerűleg olyan ritka is, mint a G8-ak csúcsa. "Majd ha leérettségizik a gyerek" - hangzik fel a leggyakrabban a baráti körünkben.

A buliban istenien érzem magam. De a karórám alig üti el az éjfélt, amikor rám tör az ismerős érzés. Hősiesen küzdök ellene, de feltartóztathatatlanul közelít. Bármilyen kimenőben részesítsen is a sors és a nagyszülők kegye, éjfél körül úgy viselkedem, mint Hamupipőke.

Életem párja még bírja, jókedvűen sztorizik egy rég nem látott baráttal. Fél egykor diszkréten könyörögni kezdek, hogy induljunk haza. Szégyellem, hogy a hawaii nyaralásról idő előtt hazavágyom, de már csak arra bírok gondolni.

Idegen érzés megérkezni a lakásba, ahol most nem alszik édesdeden a lányom: mintha nem is hazaérnék. Azonnal ágyba ugrok, megváltásnak érzem a vízszintest, és már alszom is. Úristen, a gyerek! Riadok fel reggel, de aztán beugrik, most felmentésünk van, a nagypapa viseli gondját, így a másik oldalamra fordulok, és nem átallok délután kettőig aludni egyvégtében.

Na, milyen volt a buli? - kérdezi a nagypapa, amikor megérkezünk hozzá a gyermekért. Nem tehetek róla, az első, ami kicsúszik a számon: Istenem, ezer éven nem aludtam ilyen jót!