Csak annyit mondanék: Bandika vagyok!

2014.05.18. 16:53

Idefigyeljetek, emberek! Csonka András a Life.hu-n blogol.

Ne riasszátok a mentőket, Drágáim, nem pillanatnyi elmezavar kócolta össze gondolataimat, nem képzelem magamat újra a kisdedóvó jeles tagjának, ez a kis egyszerű bemutatkozó mondat immáron legalább 25 éve létezik, és mindig ugyanazokban a helyzetekben hangzik el a számból.

Nevezhetjük kabalamondatnak is. Környezetemben, baráti és ismerősi körömben, hála az égnek, elég gyakran örülhettünk gyermekáldásnak. Ez önmagában is gyönyörű, de személyes találkozásaink alkalmával az érintett kismamáknak egyszerűen beköszöntem a hasába. "Bandika vagyok!" Mondjuk úgy, bemutakoztam a kis leendő újszülöttnek. Aztán megfigyeltem, hogy amikor a gyerekek megszülettek, és találkoztam velük személyesen, valahogy nem kaptak sikítófrászt az elég karakteres fejemtől, szinte ismerősként üdvözöltek, már majdnem pertucimborák lettünk az első percekben :-) Úgy szoktam fogalmazni, szeretnek engem ezek a gyerekek. Nyilván többet képzelek az ügybe, mint ami, de legalább áltatom magam. Állapotos kolléganőim már röhögnek, ha meglátnak, mert tudják, hogy nincs az a helyzet, ahol ne köszönnék be a hasukba. Legyen az Operaház főlépcsőháza vagy a Komédiás kávéház, esetleg egy színházi öltöző, vagy a Szombat Esti Láz kulisszái mögötti folyosó. Bizonyítékképpen íme egy kis bébitraccs Ördög Nóri születendő kisbabájával, Peller Anna és Siménfalvy Ágota kolléganőim pocakjával, ahonnan azóta már előbukkantak a kis csöppségek, bár a személyes találkozónk még hátravan.

Forrás: Csonka András

Imádom a gyerekeket! Talán nincs is messze az idő, hogy főleg értük munkálkodjak valamilyen formában. Ezzel kapcsolatban több gondolat jár a fejemben, és egyre kevésbé akarom elhessegetni őket. Természetesen szerelmes vagyok a jelenlegi munkámba, de az élet túl rövid ahhoz, hogy ne kóstoljunk bele több mindenbe, hogy ne tanuljunk új dolgokat is. Most még csak fantáziálok, de ha belekapaszkodhatok egy segítő kézbe, lépni fogok.

Persze ilyenkor kapom azt az újságírói kérdést, hogy ha ennyire szeretem a gyerekeket, akkor miért nincs sajátom. Nem hiszem, hogy az ezzel kapcsolatos gondolataim a blog témája lehetne, már csak azért sem, mert ez nem egy lezárt történet, a sorsom, ki tudja, mit tartogat még nekem. Azt már elég régen érzem és tudom, hogy a klasszikus családmodell nem az én jelenem és jövőm, a kapcsolataim jó részét is is inkább csak visszasírom, de nem tudtam jól működtetni és megtartani őket. A gyerekvállalás életre szóló játék, és ott holtomig helyt kellene állnom, ki tudja, képes lennék-e rá, és a zsigereimbe ivódott szabadság és függetlenség iránti vágyam nem tenne-e tönkre sok mindent. Nem akarom sem mentegetni, sem áltatni magam. Hiszek az eleve elrendeltségben, és abban is, hogy a boldogság felé vezető út nem csak egyféleképpen van kikövezve. Ha nem lesz saját gyerekem, akkor is közöttük akarok lenni minél többet, mert csak ott érezhetem a feltétel és érdek nélküli szeretetet, a nyitottságot, a tiszta, ártatlan rácsodálkozást a világra.

Nagyon szégyellem magam egyébként, mert mint többszörös keresztapa - csődöt mondtam. Ezt be kell vallanom. Igaz, furcsa helyzetek voltak ezek. A főiskolán az osztálytársaim kitalálták, hogy ha valakinek gyereke születik, akkor én leszek a keresztapja. Ezen akkor jót röhögtünk, aztán meg is érkezett a diplomaosztó után nem sokkal az első kislány, és valóban a keresztapja lettem, bár én csak az osztálytársamat ismertem, a párja családját nem. A lényeg, hogy rövid idő múlva az osztálytársam kilépett ebből a kapcsolatból, én pedig ott ragadtam mint keresztapa. Másik esetben egy kedves, vidéki rajongó hölgy a Balázs show-ban meglepetésként tette fel a kérdést, hogy vállalnám-e a kisebbik leánya keresztapaságát. Vállaltam. Nagyon régen nem találkoztunk.

Fotó: Hámori Zsófia/Life.hu

Az egyik unokaöcsémnek és egy jó barátom kisfiának is én vagyok a keresztapja. Azt kell mondanom, nem gondoltam bele anno, hogy ez mivel jár. Én sosem vallási alapon közelítettem a kérdéshez, mert abba nem szeretnék beleszólni, inkább csak emberileg, de nem tudok részt venni a családok életében, és ezt a keresztapaságom sínyli meg. Az unokaöcsém más eset, hiszen ő úgyis közeli rokonom, itt nincs jelentősége, hogy még a keresztapja is vagyok, a kapcsolatunk természetesen isteni. Azért az szíven ütött, amikor első keresztlányom az újév legelső perceiben zokogva hívott, hogy mennyire szeret, és apja helyett én vagyok az apja. Pedig legalább egy éve nem találkoztunk személyesen. A felelősséget vállalnom kell, és legalább érzelmileg muszáj segíteni. Ezen leszek. Ja, és soha nem vállalok több keresztapaságot!

Ez tanulság az életem többi részére is. Ahelyett, hogy magam köré gyűjtök minél több embert, csak hogy még nagyobb szeretetbombázás érjen, inkább azokkal kell többet foglalkoznom, akik mellettem vannak nagyon régen, és elvárják, megérdemlik a szeretetemet, hálámat.

Úgy legyen és úgy is lesz, ámen!

 

Csonka Andrásblogblogbejegyzéskeresztszülő