Ezen speciel jót röhögtem, ez szellemes. Ez adta az ötletet a többéves előzmények utáni reakcióra. Így összeállítottam egy kis ajándékcsomagot Sándornak. Írtam egy levelet, amiben közöltem, hogy neki és a reklámjának köszönhetően felfigyeltek rám Afganisztánban is, és rajongói klubot hoztak létre, bár ez arrafelé veszélyes, csak titokban megy. Csináltattam egy fotót, amelyen 5 csadoros asszony egy félhomályos pincehelyiségben szorongatja a rólam készült plakátot. Felénekeltem az akkor megjelenő lemezem vezető dalát afgánul, és mellékeltem a kis csomaghoz. Ahogy visszahallottam, Fábryt meglepte a reagálás, és annyira tetszett neki, hogy a szerkesztőségében mutogatta, és mindenkinek el kellett olvasnia a levelet, amit írtam az egészhez. Pont jó apropó volt még, hogy a stáb Fábry 50. születésnapja tiszteletére az egyik adásba betolt egy embernagyságú tortát, és abból csodák csodájára én ugrottam elő, persze a Ding-dongot énekelve. Engem is meglepett, hogy Fábry lényegében megkövetett a nézők előtt, és rögtön meg is hívott a műsorba, hogy elszívjuk a békepipát.
Az szintén feszélyez kissé, hogy van egy generáció, akinek rólam tényleg nem nagyon jut más eszébe, mint ez a dal, ami így skatulyává fejlődött, de az én életemben ilyesmi úgyis volt régebben is, gondoljunk csak a Família Kft.-re. Azokra koncentrálok, akik imádják, ha felcsendül a dal, akik várják, hogy hallják. A fellépéseimet hosszú évek óta a Ding-donggal kell zárnom, és nem egyszer fordult elő, hogy többször is el kellett énekelnem. Bárcsak találnék egy újabb elképesztően hatásos dalt, amit fel lehetne dolgozni.