Eljött hát a november. Az év már „érzi" a végét. És bár ilyenkor talán még inkább úgy érezzük magunkat, mint egy hangyabolyban, annyi elintézendő tornyosul még elénk, mégis, jó ez az édeskésen szomorkás, lezáró korszak. Mert ez zajlik most, búcsú: a jó időtől, a zöldellő természettől, szabadban futkosástól, a lenge öltözéktől. Búcsú a napi zúzdától, még ha el is tart december közepéig. De legfőképpen: ilyenkor gondolatban újra elbúcsúzunk azoktól, akiktől egyszer már végleg búcsút kellett vennünk.

A minap szinkronizáltam egy sorozatot, amelyben meghalt a karakterem egyik legjobb barátja. A temetés után a lány és barát ex-felesége beszélgettek, zokogva. Emlékeztek erre a srácra, aki persze nem volt tökéletes, mégis nagyon szerették. És időnként természetesen az idegeikre ment. Hányszor mondtam neki, hogy rosszul csinálja a dolgait, hányszor szóltam rá! – emlékezett a feleség. Ez elevenembe vágott: hányszor vitatkozom a családtagjaimmal, mert azt gondolom, én jobban tudnám csinálni, vagy én jobban látom kívülről a helyzetet, amiben vannak.

Van, hogy már nem is vitatkozom, csak magamban okoskodom – és lássuk be, ez a jobbik eset...

"Van, hogy már nem is vitatkozom, csak magamban okoskodom" - IllusztrációForrás: Shutterstock

Belegondoltatok már ebbe? Hogy egyszer (remélem, nagy sokára) rengeteg olyan mondat fog eszünkbe jutni, amit anno a szeretteink fejéhez vágtunk, mert a pillanat heve elragadott minket. Vagy hányszor fordult már elő, hogy valamit nem mondtál ki? Valamit, amiért szólni kellett volna, segíthettél volna, de nem volt merszed. Vagy éreztethetted volna a szeretetedet, a támogatásodat, azt, hogy igenis büszke vagy rá, de valahogy nem jöttek ki a szádon a szavak – bennrekedtek. Hány elfecsérelt, értékes pillanat! Hány ostoba sebet ejtettem én is már azokon, akik pont a legfontosabbak a számomra – épp ezért, mert velük volt merszem gorombának lenni. Mintha rajtuk vezettem volna le a máshol keletkezett, bennem felgyülemlett feszültséget – mert a lelkem mélyén tudtam, tudom, hogy ő úgyis meg fog bocsátani, hiszen szeret.

Erre jó ez az időszak, varázserejét erre használhatjuk: a visszatekintésre, a bűnbánatra, és végül az önmagunknak való megbocsátásra. Önmagunk felkavarására, a sebek feltépésére, őszinte önvizsgálatra, majd végezetül, az önmarcangolás lezárására, a sebek végleges begyógyítására. Vagy éppen a másoknak való megbocsátásra.

Eljött a megbocsájtás időszakaForrás: Shutterstock

Mert egy sérelem fogadó oldalán állni is éppen olyan megterhelő. Ha van rá pár perced, gondold végig, mi az, amit bánsz, mi az, amivel a legmélyebb sebet ejtették rajtad, vagy ejtetted valaki máson. Ne hidd, hogy nem tudod, csak nem szívesen szembesíted magad vele, ez természetes (az ego nem bír a saját negatív tükörképével szembenézni)!

Ha tényleg rászánod magad, érdemes hozzá mécsest is gyújtani. A színtiszta szeretet fényét, a Szellem fényét jelképezi, mely elnyeli a negatív energiákat. „Kívánd bele" a lángba a fájdalmat, amit valakinek és magadnak is okoztál. Ha valami a gondolatok és érzések síkján megtörténik, kioldódik, az előbb-utóbb a fizikai síkon is meghozza kézzel fogható gyümölcsét. Könnyebb lesz utána a lelked, meglátod! Persze, az is lehet, hogy olyan mély a seb, hogy elsőre nem sikerül tökéletesen kitisztítani, és begyógyítani. Ha van energiád, pár nap eltéréssel, többször is elvégezni ezt a kis szeánszot, jót teszel magaddal. Amint te jobban leszel, a környezeted is veled változik, „tisztul" majd. Használd ki ennek a varázslatos időszaknak az erejét, felerősít és megsokszoroz minden belső munkára szánt energiát!