Főleg a férjéről, Erőss Zsoltról faggatták az elmúlt időszakban. Jó páran szenvtelenséggel vádolták, de vajon ki lát bele más lelkébe? Egyáltalán ismerjük-e őt? Én rá voltam kíváncsi. A hegymászóra, a nőre, a feleségre, az anyára, aki egyedül maradt két kicsi gyerekkel.

Hanyadik vagyok, aki kérdésekkel bombáz?

Sokadik. Nem számoltam.

A tragédia előtti életedben hány interjút adtál?

Egy kezemen össze tudnám számolni. Néhányat.

Azt mondtad, hogy Zsolt miatt vállaltad a médiaszerepléseket, mert ő mindig rendelkezésre állt, de nem volt olyan pillanat, amikor legszívesebben azt mondtad volna, hogy elég a kérdésekből?

Igazából abban bíztam, hogy minden csoda 3 napig tart, tehát ez is előbb-utóbb le fog csengeni. Pár napot vagy egy hetet ki lehet bírni.

Forrás: Hámori Zsófia/Life.hu

Ki lehet bírni? Muszáj?

Még a legelső tévéstábból mondta valaki, hogy majd húzzak egy határt. Nagyon nehéz, hogy ennek az újságnak nyilatkozom, annak meg nem. Épp akkor össze volt törve a telefonom, és nem tudtam, hogy barát hív vagy ellenség - így aztán mindenkit fölvettem.

Jó volt valamire, hogy sokszor beszéltél arról, ami történt? Könnyített azon, ami zajlik benned?

Talán furcsán hangzik, de a válaszom, igen. Azzal, hogy sokszor meg kellett fogalmaznom, el kellett mondanom, egyrészt tudatosodott bennem, hogy ez tényleg megtörtént, másrészt úgy éreztem, hogy ez egy kurzus is volt.

Afféle önterápia? Ha visszahallom a saját mondataimat, talán nekem is segít felfogni a felfoghatatlant?

Igen, abszolút. Sőt, most lehet, hogy furcsa, amit mondok, de szinte hiányzik az, hogy beszéljek róla. Ne érts félre, nem a médiára van szükségem, hanem a beszélgetésre. Megfogalmazni és kimondani mindazt, ami kavarog bennem.

Sokan meglepődtek, vagy épp megfedtek azért, mert rezzenéstelennek tűnő arccal nyilatkoztál a tragédia után. Egyszer azt mondtad, hogy "nem a médiában fogok sírni". Egyáltalán ki tudtak fakadni a könnyeid?

Én nem tudok idegenek előtt sírni, sose voltam képes rá, most se megy. Otthon igen, a négy fal között este, amikor leteszem a gyerekeket. Akkor legszívesebben ordítanék. Most például nem voltak otthon két napig - végre mindent kiadhattam magamból. Én is tanultam pszichológiát, és tisztában vagyok azzal, hogy a gyász egy folyamat. Tudom, hogy én az el nem fogadás fázisában vagyok, és nagyon furcsa például szembesülnöm azzal, hogy Zsolt emlékére gyertyát gyújtanak. Épp egy nagyon közeli barátnőnkkel beszélgettem erről, hogy nekünk ez még korai. Még nem tartunk itt. Amikor meglátom az interneten az "In memoriam Erőss Zsolt" videókat - amik gyönyörűek és megrázóak -, akkor zokogok. Mintha  jönne velem szembe a rideg valóság, hogy tényleg meghalt a férjem.

Bár mondatokat formálsz, de ezek még csak "üres szavak"? 

Igen. Ez a racionalitás, aminek a szintjén felfogom az eszemmel, hogy mi történt, de itt belül, a lelkemben nem tudom elfogadni az eseményeket.

Menjünk vissza a múltba. Te is másztál hegyet - Zsolttól függetlenül is. 2006-ban ismerkedtetek meg. Annak idején Zsolt mesélt erről nekem.

Én akkor kezdtem a hegymászást. Egy hónappal azelőtt jártam az első alpesi csúcsomon, minthogy megismertem volna Zsoltot.

De miért mentél oda?

Mert vonzottak a hegyek. Mielőtt túrázni kezdtem volna, volt bennem egy fura vonzódás. Jártam Svájcban, Zürichből látszottak a messzi havas csúcsok, és csak bámultam őket. Nem tudom igazán szavakba önteni, hogy mit éreztem, de nagyon mélyen hatottak rám. Nem gondoltam azt, hogy valaha ott fogok mászni, de ahogy elkezdtem túrázni, egyre jobban erősödött bennem a vágy, hogy egyszer eljussak egy ilyen helyre.

Gyerekként még nem másztál, mégis miért erre a sportra találtál rá felnőtt korodban?

Falun nőttem fel, és mindig szerettem kimenni a természetbe. Ha bármi bajom volt, középiskolásként is az volt az első, hogy na, akkor gyere, kutyám, induljunk! Szerettem az erdőt is. Ott minden feszültségtől meg tudtam szabadulni, de nem gondoltam volna, hogy egyszer csak efelé fogok fordulni.

Mikor vetted az első bakancsodat?

24 évesen, de akkor még nem mászni, hanem túrázni kezdtem. Egy szerelem vitt ebbe az irányba, egy férfi miatt gyalogoltam le az első 30 kilométeremet. Akkor jöttem rá, hogy jé, én ezt tudom, szeretem, hogy mindig is erre vágytam. Csak azt hittem, hogy 15 kilométernél nem tudok többet menni. Persze fájt a lábam, csípőm, térdem, mindenem, de rájöttem, hogy csak az elején kemény, utána belejönnek az izmok, és nem lesz probléma a következő harminc kilométerrel.

Mikor indultál el fölfelé?

2004-ben kezdtem el túrázni, és szeptemberben voltam a Magas-Tátrában. Tudod, mit éreztem ott a hegyekben? Azt, hogy megérkeztem.

Magyarázd meg nekem, és minden fotelben értetlenkedőnek: milyen ez az érzés?

Az, amit Petőfi is mondott, hogy "börtönéből szabadult sas lelkem". Azt éreztem, hogy ott vagyok önmagam. Megtaláltam, amit mindig is kerestem, a szabadságot. Próbálkoztam sok mindennel, voltam fesztiválokon, erre-arra, szerettem volna jól érezni magam, de ezeken a helyeken nem kaptam meg azt, amire vágytam. Én a hegyekben találtam rá a hihetetlen szabadságra. Amikor reggel semmi más dolgom nincs, mint fölvenni a bakancsot és elmenni a következő pontig, vagy fölmenni a csúcsra.

Forrás: Hámori Zsófia/Life.hu

Egy régen készült közös interjúban azt mondtad, hogy te korábban is gondoltál arra, hogy jó lenne, ha hegymászó lenne a férjed.

2006-ban tudtam. Igaz, hogy még csak két éve túráztam, és párhuzamosan sziklát is másztam, de azt biztosan éreztem, hogy nekem ez a világom, ezt akarom csinálni, tehát mellém egy olyan férfi kell, aki ugyanígy gondolkodik.

Nem az lett a társad, aki az első bakancsot megvetette veled. Zsoltot az interneten ismerted meg. Ott azt figyelted, hogy kinek ez az érdeklődési köre?

Igen. Bár nem volt sok kapcsolatom, de attól kezdve én csak olyan fiúkkal ismerkedtem meg, akik valamilyen szinten benne voltak ebben a sportban.

Zsolt azt mondta rólad, hogy nagyon erős nő vagy, és rendkívül tehetséges a mászásban. Ez mit jelent? Milyen személyiség kell hozzá? Nem feltétlenül a fizikum jellemzőire gondolok. Ki az, aki képes erre, aki megállíthatatlanul csinálni is akarja?

Zsolt tehetségesebb volt nálam. Nála több dolog volt együtt, sok olyan is, ami bennem nincs meg, de én is kitartó vagyok, szívós és motivált, hogy látom magam előtt a célt, és addig nem állok meg, amíg el nem érem.

És a fájdalomtűrés?

Ott nekünk nem fáj semmi. Maximum, amikor hóval mosom ki a kis tálunkat vagy a főzőedényünket. No, az kellemetlen. Fáj a kezem, mert - ugye - a hó hideg, de nagy fájdalom nincsen.

Mi volt a legnagyobb magasság, ahol Zsolttal jártál?

8460 méter.

Az a magasság se fájt?

Nem. Persze, kevesebb a levegő, de én asztmás voltam, tehát tudom, hogy egy asztmás rohamhoz képest 8 ezer méteren rengeteg levegő van. Akkor 27 órát mentünk oda-vissza, és tényleg feszegettük a határainkat. Emlékszem, mentünk lefelé, és azt vártam, hogy mikor fogok összeesni. Úgy gondoltam, hogy ebbe most már muszáj belehalni, de nem így történt.

Az eufória felülírja a kockázatot? A boldogsághormon megszünteti a veszélyt?

Igazából nem az a boldogság. Persze nagyon jó érzés a csúcson állni, az tényleg katarzis, amit nagyon kemény küzdelem előz meg. Egy hónap az akklimatizáció, oda-vissza járunk a hegyen, és ha már mindent végigküzdöttünk, akkor nagyon motiváltak vagyunk abban, hogy fölérjünk a csúcsra. Az ember az alaptáborban minden reggel, fogmosás közben is azt nézi, hogy ott a csúcs, el kellene érni. Amikor végre megvan, és egy ilyen nehéz feladat sikerül, akkor természetesen örül az ember, de ez nem csak a mászásra igaz. Szerintem bárki ismerheti azt az élményt, amikor megküzd valamiért és átérzi a sikerét.

Egyszer azt magyarázta nekem Domján László (az agykontroll magyarországi meghonosítója, a szerk.), hogy a hegymászáson keresztül lehet megérteni azt, hogy milyen igazán jelen lenni a "most"-ban. Az ember a hegyen nem gondolkodik a tegnapon, a holnapon, csak az adott pillanat van - kristálytisztán és élesen.

Így van. Ezt egyébként sziklamászásnál is megtapasztaljuk. Ez a lényeg. Ott az ember semmi másra nem koncentrál, csak arra, hogy hol a következő fogás, és hova tegyem a lábam. Tényleg csak a "most" van. Valóban az a jó ebben a sportban, hogy teljesen kikapcsol, és akkor semmi más nem létezik. Az extrém magashegyi mászással kapcsolatban Zsolt mindig elmondta, hogy az az érzés a legcsodálatosabb, amikor megvolt a csúcs, sikerült, amiért megküzdöttünk, visszatérünk és élünk! Annyira tudunk örülni az életnek egy expedíció után, hogy aki ezt nem csinálja, az nem tudja elképzelni. Minden olyan dolog, ami a hétköznapokban bosszantó, a hegyen elsikkad. Az ember visszajön, és egyáltalán nem baj, hogy még csak félig kész a ház, vagy a vízvezeték-szerelő rosszul kötötte be azt a csövet. Ezek mind apróságok.

Eltörpülnek a problémák? Fölmegyek a hegyre, és ha lenézek, minden kicsi?

Igen, ez nagyon jó hasonlat. Föntről minden kicsinek látszik. Az összes probléma is.

Forrás: Hámori Zsófia/Life.hu

Azt mondtad valahol, hogy újra mászni fogsz.

Igen.

Mikor?

Lehet, hogy idén nyáron.

Ettől szerintem sokan hátrahőkölnek.

Aki hátrahőköl, az még nem mászott, aki meg mászott, az megérti. Az összes mászó barátom rögtön írt, hogy figyelj, Hilda, ha szeretnél menni, jöhetsz velünk. Ők pontosan tudják azt, amiről az imént beszéltünk. A hegyen az ember kikapcsol. Ott nincsen fájdalom se.

Lehet, hogy a mászás abban is segíthetne, hogy csituljon benned mindaz, amit érzel?

Nem tudom. Például nagyon fájó lenne visszatérni azokra a helyekre, ahol együtt voltunk. Raurisban nagyon sokat másztunk. Ott vannak barátaink, ők is hívtak, hogy ha szeretnék, akkor szívesen fogadnak, de hogy oda vissza tudnék-e menni, azt nem tudom.

Téged idézlek: a hegymászó olyan, mint a GPS - állandóan újratervez, új útvonalat keres. Most ellátsz a sarkon túlra?

Nem. Őszig adok magamnak időt, hogy lássam, merre tovább. Most annyira alakulnak körülöttem a dolgok - minden szempontból -, hogy még nem nagyon tudom, mi lesz a jövő. Zsolt jó pár elvarratlan szálat hagyott maga után, ezeket most gőzerővel kell intéznem.

A társának, Kiss Péternek a családjával találkoztál azóta?

Igen. Itt jártak Gödöllőn és átjöttek hozzám.

Voltak egyáltalán szavak?

Nem igazán. Aminek nagyon örültem, hogy ők is nagyon kiálltak a fiúk mellett. Amennyire egy laikus képes megérteni ezt a szenvedélyt, ők annyira megértették. Maximálisan támogatták Petit abban, hogy kint legyen két hónapig az Alpokban, elfogadták, hogy nem fejezte be a főiskolát. Nagyon becsülöm bennük azt, ahogy Péter mellett álltak. Ez fantasztikus.

Zsolt édesanyja viszont még nem fogadta el a tragédiát. Tudsz neki segíteni?

Hiába expedíciózott Zsolt húsz éve, az édesanyja csak felületesen ismeri, hogy mit is jelent a mászás. Próbáltam elmagyarázni, de nem igazán sikerült. Most nem nagyon tudok ezzel mit kezdeni. Talán majd idővel.

Az élet megy tovább. Jól érzem, hogy azon túl, hogy a szobádban esténként magad lehetsz a gondolataiddal, közben robotként igyekszel tenni a dolgod?

Igen, így van. A hétköznapoknak ugyanúgy mennie kell tovább, ahogy annak idején, azért, hogy a gyerekek minél kevesebbet érzékeljenek mindabból, ami történt. Furcsa, de Csoma még fel sem fogja azt, ami történt. Ugyanúgy mosolyog, játszik, mint azelőtt. Ez erőt ad nekem. Persze, nem tud minden ugyanolyan lenni, mint annak idején, hogy is lehetne, de igyekszem. Igen, robotként csinálom, és amikor este lefektetem őket, akkor lehetek igazán magamban én is.

Forrás: Hámori Zsófia/Life.hu

Gondolkodhatsz. Magad idézted, hogy a legcsodásabb az, hogy visszatérünk és élünk. Zsolt nem jött vissza. Te mélyen vallásos vagy. A hited mit kezd a történtekkel? 

Ez a legnehezebb. A miértekre megvan a válasz racionálisan, de hogy az Isten miért...? Azt nem tudom.

Beszélgetsz magadban Istennel?

Abszolút, és vádolom. Egyszer régen volt egy gubanc a magánéletemben, és akkor megkérdeztem az Istent, hogy miért nem az a valaki az én párom? Mire azt válaszolta, hogy azért, mert majd a legjobbat adja nekem, és egy hónapra rá találkoztam Zsolttal. Őt kaptam, és tényleg úgy éreztem, hogy valóban a legjobbat szánta nekem. Szendrő Szabi barátunk mondta, hogy fel kell kötnie a gatyáját annak, aki majd Zsolt helyébe akar lépni. Ez tényleg így van.

Felmerült a kérdés benned, ha az Isten adta, miért vette el?

Igen, hogy ha ő a legjobbat adta, akkor most mi ez? Miért történt? Az én hitem szerint, ha eddig az Isten meg tudta tartani Zsoltot a rengeteg halálközeli állapot ellenére - gleccserhasadékba esett, majdnem lavina sodorta el -, akkor most miért nem? Ennyi erővel le is tudta volna hozni. 

De erre még nincs válasz.

Nincs. Még nincs. Majd. Talán.

Ha kívánhatnék neked valamit, mi lenne az? Mit szeretnél?

Úgy menjen tovább az életem, hogy Zsolt emlékét minél jobban tudjam ápolni és azt a hagyatékot, azt az aktív, tartalmas életet úgy tudjam  képviselni, ahogy ő tette. Szeretném azt is, ha az emberek megértenék, hogy mit jelent hegyet mászni, hogy mi az, amit ott a hegyen átélhet az ember. Jó lenne, ha ez sikerülne...



Nika: "A nehézségek megerősítettek"http://www.life.hu/sztarszerzok/20130601-nika-veres-monika-a-voice-tehetsegkutato-versenyzoje-a-nehezsegek-megerositettek.html Kasza Tibi: "Én nem harcolok!"http://www.life.hu/sztarszerzok/20130524-szily-nora-interjuja-kasza-tibi-enekes-fotossal.html Tallós Rita: "Áh, csak egy kis rák"http://www.life.hu/sztarszerzok/20130516-tallos-rita-ah-csak-egy-kis-rak.html Nacsa Olivér: "Rajongásig szerettem a feleségem"http://www.life.hu/sztarszerzok/20130511-nacsa-oliver-rajongasig-szerettem-a-felesegem-szily-nora-interjuja.html