Állandó pörgés az élete, láthatjuk színpadon és a kamerák előtt, egy tehetséges színésznő, aki saját bevallása szerint képtelen leállni. Összekacsintunk, mert egy nyelvet beszélünk. Mindketten rohanunk, de most egy beszélgetésre újra megálltunk. Hogy vagy, Lia?

Veled időpontot egyeztetni majdnem egyenlő a lehetetlennel.

Most azon nevetek, hogy valahányszor találkozunk, mindig megkérdezed: "Tudsz már nemet mondani?"

Fotó: Hámori Zsófia/Life.hu

Szerinted nem indokolt, hogy ez időről időre elhangzik?

Dehogynem, csak ez annyira kedves és mosolyogni való. A nyarakat általában szabadon szoktam hagyni Misi miatt, de idén aludni se volt időm. Leforgattuk a Társas játékot, egész augusztusban Keszthelyen játszottunk a Centrál Színházzal, közben elkezdtem még egy filmet. Voltak olyan időszakok, hogy fél 4-kor keltem, forgattam délután ötig, levittek Keszthelyre az előadásra, éjjel visszajöttem Budapestre, majd újra szólt a vekker hajnalban. Így ment napokon keresztül.

Ilyenkor nem válsz zombivá?

De. Amikor épp nem dolgoztam, akkor bár nyitva volt a szemem, de mégsem voltam jelen. A sofőr pontosan tudta, melyik az a pillanat, amikor lekoppan a fejem a hátsó ülésre, és melyik kereszteződésnél ülök fel - akár Keszthely felé, akár a visszaúton. Mindig ugyanaz volt a ritmus. Előadás, forgatás, ott vagyok, játszom, aztán ájulás, alvás, és kezdődött az egész elölről, de ezekben a feladatokban az volt a jó, hogy töltöttek. Nem szívták le az energiáimat. Mindegyik munka áldott állapot volt és nyugalmat adott. A stressz inkább arról szólt, hogy odaérjek. Nem voltam frusztrált, nem kellett fölösleges problémákat megoldani, csak nehezen viseltem a fáradtságot.

Végül mennyit pihentél a nyáron?

Négy napom volt augusztus végén. Lementünk a tengerpartra, és mi történt? A gyerekem az első nap belázasodott, hányt. Képzelheted!  Anyukám mondta: "Úristen, pont abban a rövidke időben?". Én úgy fogtam fel, hogy legalább vele voltam és ápolgathattam! Szerencsére utána minden rendben volt. Tökéletesen kikapcsoltam, majd itthon folytatódott minden ugyanott, ahol abbahagytam. Rohangálás megállás nélkül hatfelé.

Lehet, hogy nem is vágysz a nyugalomra? Az hajt, hogy ennyire sok dolgod van?

Azt hiszem, igen. A jóleső nyugi is arra jó, hogy töltődjek, és aztán visszaforgassam magam a pörgésbe. Felfrissültem, feldobódtam, és mindenhez megjött a kedvem. Misi tankönyveit bekötni, jönni-menni, dzsúdóra, gitárra beíratni. Négy nap kompenzálta a több hónapos nem alvást, de ez csapda, mert nem megy hosszú távon. Szokás szerint megint nagyon fáradt vagyok. Ma is ötkor keltem, hogy szöveget tanuljak, forgattam héttől, most itt ülök veled, aztán hazaszaladok két órára a gyerekhez, este hattól tízig pedig próbálni fogok. A holnapi napomat el sem mondom. Az is hajnalban indul. Mostanában átlagban 14-16 órákat dolgozom, és akkor egyszer csak azt érzem, hogy nana! Feszíthetünk még ezen, de vajon meddig?

Miközben boldogan csillog a szemed. Mindez nem panasz, hanem helyzetjelentés.

Ez így van.

Óvatosan emlékeztetnélek arra, hogy pár éve december tájékán jelzett a tested, hogy hékás, vigyázz!

Nem egyszer. Most is jelzett. Ilyenkor elmegyek a doktor nénimhez, aki azt mondja: "Akkor kezdjük onnan, hogy a megelőzés..." Mire én: "Nem! Arra nincs időm! Adjon egy gyógyszert - most." Ő pontosan tudja, melyek azok az időszakok, amikor tűzoltás van.

Fotó: Hámori Zsófia/Life.hu

Külső vagy belső kényszer, hogy hajtasz? Mindenki küzd az egzisztenciáért, a fennmaradásért. Ma nem is nagyon mer az ember igazán nemet mondani.

Valószínűleg jóval kevesebbet dolgoznék akkor, ha nem lenne muszáj, de közben van ennek egy felelősség része. Azt érzem, hogy nagyon sok ajándékot kapok az élettől, és azt vissza kell adni az embereknek. Rengeteget harcolok másokért is. A csapatért. Nekem az nagyon fontos. Sok helyzetet bevállalok csak azért, mert úgy érzem, valakinek szüksége van rá. Hajlamos vagyok arra, hogy erőn felül is adjak, miközben a gyerekemre és magamra nincs időm. Ebben kellene megtalálni az egyensúlyt. Amikor azt mondom, hogy "nem", akkor bűntudatom lesz, és így lesz a nemből mégis igen. Ezt is figyelem magamban, hogy miért tör rám a lelkiismeret-furdalás. Miért nincs bennem az a fajta nyugalom, hogy ami tőlem telik azt megteszem, de nem lehet erőn felül, mert van egy határ.

Ajándék alatt a lehetőségeket érted?

Igen. Annyi minden megadatott, és ki tudja még meddig? Az normális, hogy az ember kap jót és rosszat, és én mindkettőt köszönöm. A fájdalom arra tanít, hogy magamnak adjak, az öröm pedig arra, hogy másoknak is juttassak belőle. Nálam az arányokkal van probléma, mert amikor kapok, akkor azt érzem, hogy sokkal többet kell visszaforgatnom. Magamnak jóval kevesebbet adok a fájdalomnál, mint másoknak, ha öröm ér. Valami furcsa lelkiismeret-furdalást érzek, mint amikor a kicsi Liát mutatóujjal megfenyegetik, hogy "ejnye-bejnye, rossz kislány vagy, mert nem csinálod", és én rohanok is. Lehet azt mondani, hogy ez az a gyerekkori megfelelési kényszer, amit tanultam, csak ma már nem félelemből fakad. Egyelőre keresem, hogy mi a túróból. Valami kényszerít belülről.

A gyerek Liának állandó költözés volt az élete városról városra. Újra és újra be kellett illeszkednie, és megtalálni a helyét az új közegben. El kellett fogadtatnia magát.

Mindebből nagyon sokat tanultam: figyelni és alkalmazkodni. Rájöttem, hogy alapvetően kedves ember vagyok, ami nem azt jelenti, hogy nem tudok sárkány, dühös vagy türelmetlen lenni, de alapvetően optimistán állok az élethez. Szeretek élni, szeretem azt a világot, ami körülvesz, az összes trutyijával együtt. Nem esik nehezemre kedvesnek lenni. Ez csak akkor válik felvett álarccá, ha belül úgy érzem, hogy most kényszeredett a mosolyom, meg akarok felelni egy szituációnak. Ezt is évek óta vizsgálom magamban. Figyelem, hogy mi történik bennem, és mi váltja ki belőlem. Miért megyek valaki alá? Miért akarok megfelelni? Aki velem szemben ül, az hogy éri el mindezt? Aztán egyszer máshogy kezdtem viselkedni. Kedves voltam, de nem beszéltem sokat. Nem mondtam mindenre igent, nem hódoltam be, és meghökkentő volt a változás. Ezt értsd a legegyszerűbb szituációkra is, például egy benzinkútnál vagy egy munkamegbeszélésen. Már nem vagyok annyira kiszolgáltatott.

Nagyon különböző szerepekben játszol. A Centrál Színházban, a Beugróban, a Parkoló című filmben, a Társas játékban. Azon gondolkoztam, hogy az én személyiségemen mennyit formált az a sokféle műsor, amiben dolgoztam. Vajon téged mennyire alakít a munkád?

Nagyon sokat segít az, hogy színész vagyok. Munka közben sok mindenről tudok beszélni, fontos problémákról is, és rengeteg feszültségtől megszabadulok. Mindig találok valamit az életemben, amit beletehetek a játékba, és ez elképesztő terápia. Pszichológia. Ha őszintén játszol a színpadon, fontos, hogy tudd annak az embernek az indítékait, akit alakítasz. Milyen a személyisége, hogyan gondolkozik, mire hogy reagál. Lépésről lépésre kell haladni befelé, miközben én is formálódom, de nem válok mássá, hanem épp ellenkezőleg: egyre közelebb kerülök ahhoz, aki valójában vagyok. Persze elbújhatok a szerep mögé, de közben magamról beszélek, minden pillanat az enyém, a saját érzéseim törnek fel. Ez csodálatos!

Eszedbe jut még néha az a kiscsaj, aki csak álmodozott arról, ami ma van? Akit nem vettek föl az egyetemre, és talán volt olyan pillanat, amikor azt hitte, hogy eladó marad egy butikban?

Persze. Jézusom, néha elgondolkozom a múlton, és felidézem a régi önmagam. Nagyon meghökkentő. Eszembe jutott egy kép. Ültünk egy ismerős család kertjében a hintaágyban, és úgy éreztem, hogy a világ óriási, én pedig icipici vagyok. Ki se szerettem volna dugni az orromat abból a biztonságból.

Ahhoz képest hétmérföldes csizmát húztál a lábadra.

Igen, mert nem azt érzem, hogy van a világ, és vagyok én, hanem hogy ez együtt az egész. Én a része vagyok ugyanúgy, mint mindenki más. Hömpölygünk, hatással vagyunk egymásra, és ez már nem félelmetes. Nem arról van szó, hogy nem ijedek meg, vagy nem érzek fájdalmat, csak nem érzem riasztónak és ismeretlennek. Valahogy otthonra találtam benne.

Fotó: Hámori Zsófia/Life.hu

Elmúlt a félelem? Bebizonyította az élet, hogy képes vagy megoldani szinte bármit? Hogy mindig van következő lehetőség?

Képzeld el, hogy még ez sem. Nem a lehetőségek és nem a "majd lesz valahogy" érzése van bennem, hanem annak a bizonyossága, hogy ha tőlem mindent elvesznek, az nem céltalan. Hogy a negatív és pozitív dolgok összetartoznak. Ugyanúgy az egésznek a részei. Érted? A jó dolgok nem létezhetnek fájdalmak nélkül. Amikor az Újszínházból két éve eljöttem, azon is gondolkodtam, mi lenne, ha az a fájdalom, amit akkoriban éreztem, maradna, és nem múlna el soha. Hogy az én sorsom mostantól az, hogy padlón vagyok, és lehet, hogy nem is fogok felállni. Nem az járt a fejemben, hogy ennél már csak jobb jöhet, hanem hogy arra kell készülnöm, hogy lehet, hogy még nagyobb mélység következik. Lehet, hogy mindent kirántanak alólam, és azzal kell szembenéznem. Meg se fordult a fejemben az, hogy az élet csak akkor igazol vissza engem, ha mindig boldog vagyok. Nem! Miért hisszük azt, hogy csak akkor élet az élet, ha fenékig tejfel? Én a legtöbbet akkor fejlődtem, amikor fájt. Az ember sokáig nem látja át, hogy mi miért történt, de egyszer csak összeáll a kép.  

Misi leültetett egyszer, és megkérdezte, hogy hány pontos anyuka vagy? Vajon most hogy állsz?

Nyilván sokkal több időt szeretnék vele tölteni, de az a minőség nagyon klassz, ahogy mi vagyunk. Minden nap meglep és meghökkent, ahogy a világról és magáról gondolkodik. Olyan elképesztő morál van benne. Mindig azt érzem, hogy istenem, köszönöm! Hogy érdemeltem meg azt az ajándékot, aki a gyerekem? Annyira hálás vagyok, hogy ő van, és én hozzátehetek valamit az életéhez, zseniális pontossággal tükröt tart nekem.

Ő az örök férfi! Hm. Olvastam az újságban, hogy van egy párod, aki színész, és fiatalabb nálad. A fiad is kedveli. Aztán hallható volt olyan hír is, hogy a barát már nincs jelen. Én maximum a nappaliban szeretek faggatózni, a hálószobába nem szoktam berontani, de mégis rákérdezek.

Amikor meglátnak fehér fátyolban kiszaladni egy templomból, és hátradobom a virágcsokrot, akkor természetesen mesélni fogok a nagy boldogságról, de addig nem, és nem véletlenül. A magánéletemet megpróbálom diszkréten kezelni. Tudod, mit érzek? Ez intimitás. Sok mindent meg tudok osztani magamból, de ez esetben két emberről van szó. Én csak az egyik felét tudom elmondani, és ez a másikkal szemben nem fair. Mint ahogy az sem, ha az engedélye nélkül dumálok. Általánosságban szívesen beszélek arról, hogy mit gondolok egy párkapcsolatról, de védem a személyes határaimat, még ha ez nálam sokkal kijjebb húzódik másokhoz képest. Nagyon általános lenne úgy fogalmazni, hogy halálos boldogságban élek. Az pedig egy esendő állapot, hogy épp keresgélek valakivel - azt nem lehet megosztani tízezrekkel. Az két emberre tartozik.

De el tudod képzelni, hogy repül a csokor?

Nem vágyom feltétlenül csokorra és fehér ruhára. Épp elég, ha valakivel azt érzem, hogy jó együtt. Sőt. Nem feltétlenül vágyom az együttélésre sem. Azt gondolom, hogy annyiféleképpen lehet jó két embernek. Szerintem fontos, hogy a felek tiszteletben tartsák egymás szabadságát, ami nem azt jelenti, hogy szanaszét élnek. Egyszerűen figyelni kell arra, hogy ne csináljon olyat az ember, ami a másiknak rossz. Tisztában kell lenni azzal, hogy hol tart a másik, és hol tartok én. Mifelé megyünk. Mennyit enged ő, mennyit engedsz te? Mint egy egészen finom, érzékeny madzag, ami összeköt kettőtöket. Ne lötyögjön, de ne is szakadjon szét. Persze lehet, hogy úgy találkozik két ember, hogy isteni együtt létezni a nap 24 órájában, de történhet úgy is, hogy tök jó, hogy a másik hat utcával arrébb lakik, és mindig találkozunk akkor, amikor. Nem gondolom, hogy egy ilyen kapcsolat kevésbé értékes. Szerintem erre nincs szabály, így aztán azt sem gondolom, hogy a boldogság garanciája az, ha igent mondok egy oltár előtt.

Pedig régen azért arról álmodtunk.

Igen.

Fotó: Hámori Zsófia/Life.hu

Jönnek a gyerekek szépen egymás után. Ezektől az ábrándoktól búcsút tudtál venni? Megbékéltél azzal, hogy bekerültek egy emlékkönyvbe?

Abszolút. Minden ilyennel. Szépen a helyükre kerültek. Akár egy válás vagy szakítás. Senki se hibás. Nincs olyan. Pontosan látom és értem, hogy mi vezetett odáig. Olyan vicces ez is! Megfigyeltem az életemben, hogy mindig ugyanazokat a problémákat kapom, csak más csomagolásban, de az a gyönyörű az egészben, hogy amikor ezt észreveszem, már tudok nevetni. Nem lépek bele ugyanabba a folyóba. Az ember rájön, hogy ha valamit elvettek tőle, az azért történt, mert nem volt rá szüksége. Ma már tudom, hogy a boldogság nem rózsaszín köd, hanem egyenlő az elfogadással. Ennyi. Mindig ki akarjuk suvickolni, hogy csilivili legyen, de nem! A boldogság nyugalom. Valamiféle béke. Én ezt igyekszem megtalálni és megőrizni.

Csak az a fránya pihenés...

Azt az egyet kellene megoldanom valahogy. Igen... vagy nem.

Tóth Gabi: "Ezért kaptam a sok pofont"http://www.life.hu/sztarszerzok/20130915-toth-gabi-ezert-kaptam-a-sok-pofont-szily-nora.html Szebeni István: "Végtelenül fáj"http://www.life.hu/sztarszerzok/20130906-szebeni-istvan-vegtelenul-faj-szily-nora-interjuja.html Lagzi Lajcsi: "Pénzes szegény vagyok"http://www.life.hu/sztarszerzok/20130901-galambos-lajos-penzes-szegeny-vagyok-szily-nora-interjuja.html Tallós Rita: "Mi van, ha késő?" - Szily Nóra interjúhttp://www.life.hu/sztarszerzok/20130823-tallos-rita-mi-van-ha-keso-szily-nora-kedvencei.html