Törőcsik Mari: "...csak akkor fognak szeretni, ha én magam szeretni tudok"

2014.12.03. 20:18

Évek óta vágyom arra, hogy végre beszélgethessek vele. A ma mozikba kerülő Swing című új magyar film révén sikerült! Már láttam – kuncogós, nevetős, időnként könnyes, szeretnivaló, ami a vásznon megszületett. Törőcsik Mari pedig… több száz beszélgetésemen túl is megilletődve készültem a találkozónkra. Mert belép, és megáll a levegő. A filmben is és a kávézóban is. Tényleg.

Szerinted milyen lett a film?

Néztem a három lányt, ahogy együtt énekelnek. Mondtam nekik: „Ezzel járhatnátok az országot, halálra keresnétek magatokat, mert úgy szóltok, úgy zengtek, hogy az őrületesen jó!”

Kritikusan figyelted a többieket?

Nem, én egyszerűen csak nézek egy filmet. Ha nem tetszik, akkor finoman gratulálok, de ez most igazán tetszett, úgyhogy lelkesedtem! Ónodi Esztertől megkérdeztem, miért nem vagy még világsztár? Ő az a típus, aki ha most ide bejönne, nem biztos, hogy feltűnne és őt bámulnád, de amint színpadra vagy képernyőre kerül, egyszerűen sugárzóan gyönyörű és tehetséges. Csákányi Eszternek meg azt mondtam, hogy ezzel nem fogom megbántani - kinéz, ahogy kinéz, nem egy húszkilós manöken alkat, de amit ebben a filmben az ő igazi nőiességéből odavág, ahogy vállalja: „Ilyen vagyok!”, és ugyanakkor bele is keseredik abba, hogy „Miért vagyok ilyen?!” Elképesztő, hogy milyen aránnyal csinálja. Törőcsik Franciska pedig - aki csak névrokonom - kedves, nagyon tehetséges, és nem csipog úgy, ahogy én tettem színészként az első öt évben. Egyszerűen szerettem a filmet, jól éreztem magam benne, és úgy érzem, hogy a közönségnek kelleni fog, ami jó dolog.

Fotó: Hámori Zsófia/Life.hu

És magadat milyennek láttad?

Amikor én daloltam, akkor kimentem.

Kimentél?! Miért?

Mert azt nem bírom elviselni. Amit én csináltam, azt nem nézem meg.

Amikor megjelentél a vásznon és elkezdtél énekelni - én beleremegtem, libabőrös lettem. Mint ahogy mindig…

Már a nyolcvanadik évembe léptem. Mindig azt gondoltam, hogy ez nálam szerénység, de tulajdonképpen inkább nagyképűség, hogy folyamatosan megkérdőjelezem magam. Mindig arra vágytam, hogy a rendezők újra és újra elhitessék velem - még érdemes. Vagy én találtam meg azt a rendezőt, akinek elhittem. Azt tudom, hogy nem vagyok kutyaütő színész, de éreznem kell, hogy valamiért még van értelme kilépnem.

Miért van benned ez az örök kétely és éhség?

Abban a pillanatban, ha ez megszűnik, akkor az embernek vége. Azért nem hagyom abba, mert azt hiszem, hogy jó, amit csinálok. Csak ezért érdemes még a pályán maradni.

A fülembe jutott, hogy Rizsakov (a Nemzeti Színházban nemrég bemutatott Gorkij: Éjjeli menedékhely rendezője - a szerk.) azt mondta, hogy egy gyémánt vagy!

Én is hallottam…

Csillog a szemed és felnevettél. Csodálkozol, hogy ezt mondja?

Boldog vagyok, mert nagyon nehéz munka volt. Én betartottam mindent, amit a rendező mondott, ha nem értettem valamit, akkor kértem, hogy ismételjük meg. Amikor rátaláltunk a megoldásra, akkor megnyugodtam. Nagyon akartam, hogy a darabban sokszor mondják nekem, hogy „öreg”. Egyrészt ,mert annyi vagyok, amennyi, másrészt mert Gorkij is azt írja, hogy öreg. Miközben ha hátulról nézel, úgy vagyok öltöztetve a darabban, mint egy suhanc.

Él benned a suhanc?

Az ember, ha kilép a színpadra, ott van az egész élete. Mindannyian azt hisszük, hogy az idővel jobbá válunk. Csak a közönség tudja megítélni, hogy tényleg sikerült-e vagy inkább romlunk.

Mindig hangsúlyozod, hogy a rendezők meghatározók voltak az életedben. Szófogadó színész vagy?

Egy igazi rendező diktálhat nekem. Akkor kerülök az igazi helyemre. És akkor jövök én. A filmnél is így van. De nem minden rendező valódi rendező! Egyébként én már nem nagyon akarok filmezni.

Miért nem?

Tulajdonképpen röpködnöm kéne a levegőben, hogy még mindig szétszednek, de hát ne felejtsük el, hogy pár éve klinikai halott voltam. A kezem azóta is fáj, csak erről nem beszélek, mert nem szeretném, hogy azt figyelje a közönség.

Amikor játszol, elfelejted?

Nem felejtem el, csak uralkodok magamon.

Azt mondtad, hogy nem akarsz már filmezni, de a Swinget elvállaltad!

A Bodzsárt (Bodzsár István a Swing producere - a szerk.) nagyon szeretem.

Rávett, hogy olvasd el a forgatókönyvet?

Dehogy olvasok forgatókönyvet! Megkérdeztem, hogy ki rendezi? Mondtam, hogy Fazekas Csabát nem ismerem, mire azt válaszolta, hogy higgyem el, jó! Én egy nap alatt meg tudom ítélni, hogy a rendező rendez-e. Színpadon ehhez elég öt perc. A Fazekas hál’ Istennek nagyon jó! Ráadásul Garas Dani nem csak az ország egyik legjobb operatőre, hanem az egyik legjobb barátom fia. Tehetségek között voltam, jó körülmények vettek körül. Mi kell ennél több?

Te már eldöntheted, hogy csak arra mondj igent, ahol jól érzed magad.

Nagyjából már így van. Rettenetesen sokat dolgoztam, és sokszor rettenetesen rossz rendezővel rossz darabban, rossz filmben. Egy csomóra nem is emlékszem már.

Fotó: Hámori Zsófia/Life.hu

Ha már az emlékezésnél tartunk. Benned is egyre inkább kiélesednek régi képek? Hömpölyög elő a múlt?

Hát, már mindenünnen csak a múltam jön. Még Párizsban is. Amikor pár éve egy régi kedves helyemen ittam a kávét, kibuggyant belőlem - nekem már Párizs sem az, ami volt. Mert a múltam köszön vissza. Prágában is, Moszkvában is. Ami persze jó, hiszen természetesen nem azon tanakodom, hogy meg fogok halni. De mivel olyan sokáig voltam klinikai halott, hogy orvosi csodának számítok, nézzünk szembe azzal, hogy ebben a korban már nagyon egyszerű elmenni…

Van benned félelem? Valahogy erről olyan nehéz beszélni.

Azt szoktam mondani a Nemzeti Színházban, hogy az Isten azt gondolhatta, amikor a kórházban voltam - „Olyan gazdag életet adtam ennek a nőnek, még a halála is legyen ilyen szép? Jöjjön vissza!” - és ezen röhögünk. Mert, ugye, aki úgy hal meg, mint én, az csak a családnak, a környezetnek és az embereknek rossz. Nekem nem volt az, hiszen én nem tudtam hogy meghaltam. De úgy elmenni, ahogy a Ruttkai, a Váradi Hédi vagy a Ronyecz Mari, hogy annak tudatában kellett élniük, hogy hamarosan meg fognak halni… Szeretném, ha én is olyan méltósággal viselném majd, mint ők. De most annyi minden van, amibe belehalhatnék, hogy ezen csak nevetni tudok.

Gyerekként is feltesszük a kérdést, hogy mi az élet értelme. Abban bízunk, hogy idővel majd megtaláljuk a választ. Neked sikerült?

Én úgy gondolom, hogy egy életet kap az ember az Istentől, és azzal kell gazdálkodni. Nagy öröm, hogy egyáltalán kaptuk. Én csodálatos családba születtem bele. A két szülőmtől minden jót elszedtem, amit lehetett, ami biztosan meghatározta az életemet. Az is számított, hogy milyen időszakban és kik között nőttem fel. Tízéves voltam, amikor az Orsolya zárdába kerültem és az angolkisasszonyokhoz jártam, aztán Pestre jöttem - ami elég bonyolult volt, mert abban az időben csak a saját megyében lehetett járni iskolába -, és egy családnál éltem. „Édi” - így hívtam azt az asszonyt, aki a második anyám volt.

Ha Franciska – a névrokonod - megkérdezné tőled: hogy kellene csinálnom, hogy nekem is sikerüljön, mit válaszolnál?

Nem lehet csinálni. Szerencse kell. Engem Gellért Endre felfedezett magának, átadott a Major Tamásnak, aztán tíz évig követte Schwajda - mindig volt, aki bennem gondolkodott.

Fotó: Hámori Zsófia/Life.hu

Ahhoz kellettél te is, hogy lehessen benned gondolkodni!

Én kellettem, mert mindig azt kutattam, érdemes-e, szabad- e még. És mindig megtaláltak.

Gondolom találkoztál irigységgel.

Soha nem ismertem azt az érzést, hogy féltékenység vagy irigység. Ezt elmondhatom neked őszintén.

És ha rád voltak azok?

Erről nem szeretnék beszélni.

Több díjad van, mint Kelet-Európában az összes színésznőnek együttvéve. Kilenc életműdíj, abból csak kettő magyar, benne van a cannes-i életműdíj, amit csak tizenketten kaptak meg a világon, a chicagói, a taorminai, a karlovy vary-i. Néha nem jut eszedbe, hogy az a pici lány Pélyen talán még csak nem is remélhette mindazt, amit átéltél?

Figyelj, én sose gondoltam, hogy színésznő legyek, mert el sem tudtam képzelni, hogy hogyan lehet valaki az. Már harmadikos gimnazista voltam, amikor húsvéti szünetről jöttünk vissza Pélyről egy vegyészhallgató fiúval, amikor felszállt egy ismerőse, akit bemutatott nekem. „Engedje meg Marián - egy n-nel és á-val, mert így írta be véletlenül a jegyző a nevemet -, bemutatom barátomat, Búzás Palit.” Mondom maga is vegyészhallgató? „Nem, én a színház- és filmművészeti főiskolán tanulok dramaturg szakon.” Olyan van? És akkor rögtön döntöttem. Biztos színész akartam lenni egész életemben, csak nem tudtam az utat. Két történetet tudok elmesélni, amikor megéreztem, hogy színésznek kéne lenni. Az egyik: anyák napja volt, apám volt az iskolaigazgató az általános iskolában. Én egy Turgenyev novellát mondtam el az anyamadárról meg a kicsikről. És egyszer csak azt éreztem, hogy megáll a levegő… Megéreztem, hogy azt csinálok, amit akarok, azt élik át, amit én akarok. Nem tudom jobban megfogalmazni. Az volt az egyik pillanat, amikor ebbe beleremegtem. A másik pedig középiskolában történt. Kerületi kultúrverseny volt. Én sosem mertem elindulni. Nagyon szépen tudtam énekelni, de sose szerepeltem. Soha. Arra kért a magyartanárnőm, hogy én legyek a bemondó, aki elmondja, hogy ki következik. Egész napon át tartott, és közben a matematika tanárnő elhívott, hogy szaladjunk hozzá haza enni valamit, és addig beállítottak konferálni valaki mást helyettem. És amikor visszaértünk, felmentem a színpadra, és elkezdtek tapsolni…

Beleborzongtam.

Ez az érzés a lényeg. Az, hogy kellek, és hogy azt a hatást, amit akarok el tudom érni. Valamikor nem sikerül. Tudod, milyen ritka az a csönd? Mikor tényleg megáll a levegő? Azt szoktam mondani, hogy volt öt-hat ilyen estém és néhány pillanatom az 59 év alatt, és ez nem kevés. A színpadról sokáig eltanácsoltak. Nem fogadtak el a pályám elején.

Téged? Hogy nem vagy színész?! Alig hiszem el.

Hát persze, hogy akkor még nem voltam az! A színészet más! A Körhinta idején én még csak egy jelenség voltam, aki belenézett Sós Imre szemébe, és még egy kis szerelem is fellángolt közöttünk. Kilenc évvel azután, hogy befejeztem a főiskolát azt írták rólam egy színházi kritikában, hogy most már ne kísérletezzenek velem, se beszélni nem tudok, se mozogni, különben is egy Johannát csak egy személyiség játszhat el (nem Törőcsik Mari). Zárójelbe tették a nevem! Gondolj bele, a pályám kilencedik évében!

Abból hogy lehet fölállni?

Úgy, hogy olyan emberek vettek körül! Amikor leszerződtem a Nemzeti Színházhoz Major Tamás 16 nap alatt újította fel velünk a Vízkereszt vagy amit akartok című Shakespeare darabot. 1956 után voltunk. Mindenki régi szereplő volt benne, csak én voltam új. Az egyik próbán lehívott a színpadról, és azt mondta: „Törőcsik, maga nem tud semmit, de különös ízlésre vall, hogy maga képtelen használni az általam annyira gyűlölt általános színészetet!” Bár nem voltam jó Viola szerepében, de ez az óriási társulat mégis nekem ítélte a Farkas-Ratkó-díjat. Ma is őrzöm a fotót, amikor Major átadta nekem a gyűrűt. Hát ilyen emberek között nőttem föl.

Szóval mégis láttak, éreztek benned valamit. Akkor hitted el, hogy menni fog?

Akkor kezdtem elhiszegetni már.

Mindenki, akiket sorolunk, már nincsenek közöttünk.

Nekem már majdnem mindenkim halott.

Hogy lehet elbúcsúzni, elengedni?

Nem lehet elengedni. Ilyen nincs, hogy elengedés. Természetesen másképp vannak velem. Apám, anyám, Maár… de a portás, az öreg Guszti a Nemzetiben, vagy Setét bácsi a főiskolán… Mindenkire emlékszem, és mindig eszembe jut valaki. A szeretet mindenkit itt tart, aki elment. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy mit adnék útravalóul a gyerekeimnek. Mondtam, hogy ne haragudjon, ilyen hülyeségre én nem tudok válaszolni. Aztán fölébredtem hajnalban és rájöttem, és meg is mondtam mind a két gyerekemnek, hogy a legfontosabb az, hogy te tudjál szeretni! Tízéves koromban, amikor elkerültem otthonról megéreztem, hogy nem tudok, csak őrült szeretetközegben élni. És egyszercsak rádöbbentem, csak akkor fognak szeretni, ha én magam szeretni tudok. Érted? A lényeg, hogy te tudjál szeretni!

 

Törőcsik MariSzily NórainterjúpremierSwing (film)