Molnár Andi: "Mit keresek ennyi hangos és feltűnésre vágyó ember között?"

Az arcodba vágták…

"…nem vagyok elég színes karakter, szürke kisegér vagyok." Tény, hogy az első napokban szorongtam. Mit keresek ennyi hangos és feltűnésre vágyó ember között? Tudtam, hogy bátor vagyok, kitartó, de ha nem küldenek bátorságpróbára, hogyan mutassam meg magam? Sokat tépelődtem. Ugyanis van egy kettősség bennem. Imádom a színpadot, ahol sugárzom az energiát kifelé, de szükségem van énidőre is, amikor a saját gyökereimből töltődhetek. Jól elvagyok magamban.

Magadtól nem törsz be a kör közepére?

Nem. Olyan közegben tudok dolgozni, ahol érzem a szeretet energiáját, de ha feszültség van, inkább visszahúzódom. Ami Évának töltetet ad - engem megriaszt. Talán a gyerekkoromból fakad. Elváltak a szüleim, voltak veszekedések. Nem mondanám, hogy kerülöm az ütközéseket, de biztos, hogy nem szeretek beleállni.

Ha ilyen tükröt tartanak az ember elé, abba azért cseppet sem jó belenézni. Még ha görbe is az a tükör.

Az apró marások nem értek el. Tudom, hogy milyen vagyok, de nem akarom bizonygatni senkinek. Főleg, ha azt érzem, cseppet sem nyitott arra, hogy megismerjen. Volt egy olyan feladat, amikor pimaszul és őszintén jellemezni kellett a másikat. Megkaptam, hogy egy senki vagyok, egy nulla. Hiába tudtam, hogy játék, mégis sokáig visszhangzott a fülemben. Én soha senkire nem mondanék ilyet! Bár próbáltam játékként felfogni, de ez övön aluli ütés volt. Itthonról persze már másképp látom, de akkor nagyon össze kellett szednem magam, hogy ne láthassák, mennyire beletapostak a lelkembe. Érdekes, hogy az a zárt világ mennyire ki tudja billenteni az embert a harmóniájából, kiegyensúlyozottságából. Nem gondoltam volna, hogy elkezdek azon tanakodni, tényleg nem vagyok elég érdekes? Tényleg annyira naiv voltam, hogy azt hittem, ha önmagamat adom, az elég? Az idő persze engem igazolt, de közben nem volt könnyű, hisz sokat gondolkodhattam.

Nem életszerű, hogy ilyen közegbe kerüljünk, no de épp erre épül a műsor!

Amikor azon hezitáltam, hogy elvállaljam-e, ez volt az egyetlen félelmem. Ha kívül helyeznek a komfortzónámon, nem ér-e valami sérülés? Hát, bejött. Olyan érdekes, mert a gyerekkorom jutott eszembe. Dunavarsányban nőttem fel, pedagógusok a szüleim és tanítottak is engem. Hiába voltam jó tanuló – kiközösítettek. Ez az élmény most visszaköszönt. Vajon miért dobja elém az élet újra és újra ezt az élethelyzetet? A suliban is és most is nyugodt maradtam, de őszintén szólva nem tudtam önfeledten örülni annak, hogy nyertem. Ez a műsorban is látszott. Ott ültem a trónon összeszorított szájjal…

Nem adott elégtételt.

Nem. Én sokkal jobban szerettem volna, ha Éva velem örül. Vagy nyert volna inkább ő, csak ne legyen ez az undokság. Előny és hátrány is egyben, hogy nagyon érzékeny vagyok. Értem az apró rezdüléseket is, de ezzel együtt túl sok minden megérint.

Szokatlan helyzet kiválthat belőlünk szokatlant, erre már utaltál. Volt olyan tapasztalatod önmagadról, aminek örültél?

Igen, hogy a gyermeki énem nem veszett el! Tudni kell rólam, hogy a családommal hároméves korom óta vízitúrázom, szabad ég alatt alszunk, bográcsozunk. Aztán pár éve városi lány lettem, próbáltam komolyan venni a karrieremet, a materiális dolgokat. Eldöntöttem, hogy nem versenytáncolok többé, mert már nem költhetem a pénzem állandóan az álmaimra. És most, hogy magam mögött hagytam a civilizációt és visszapottyantam a természetbe, annyira éreztem, hogy én ebben vagyok otthon! Fára mászom, kis Maugli vagyok és boldogság van a szívemben!

Ehhez képest itt ülünk a belvárosban…

De itt a szívem másik csücske, a Táncművészeti Főiskola!

Azt hittem, hogy felmerült benned, talán vissza kellene költözni Dunavarsányba.

Nem. Az a múlt. Régen azt képzeltem, hogy egy bányató mellett lesz házikóm. De ahol most vagyok, az jó nekem! Mint ahogy az is, hogy kint végre rájöttem, mindaz, amit kiskoromban átéltem, nem volt hiába. Sokáig nem értettem, hol lesz hasznos mindaz, amit magammal hozok. Hát tessék, most a helyére került.

Mint ahogy sok minden más is. A műsort nézve azt feltételeztem, volt idő elmélázni.

A két lány mondta, hogy milyen unalmas, de én olyan jól elvoltam! Így harminc körül - gyerekvállalás előtt, élsport után - kicsit megállhatott az idő, és ránézhettem a saját életemre. Mondtam is a szerkesztőnek, hogy vagy a műsorral megyek el, vagy a Caminóra.

Sok ismerősöm elment zarándokútra, és nem ugyanaz jött vissza, mint aki elindult. Más dolgok lettek számukra fontosak. Átrostálták az életüket, a céljaikat.

Bennem is megtörtént.

Az Andi, aki felszállt a repülőre…

Az egy rohanós, szétszórt és rengeteg kis cél felé törekvő, megfelelni akaró Andi volt. Helyt akart állni műsorvezetőként, tánctanárként, szép és sportos nőként, főiskolásként. Mindent akartam, és egyszerre, mert úgy éreztem, hogy elvárják tőlem.

De hát így nőttél fel! A pedagógus szülők mindig jól teljesítő kislánya. Úgy látszik, azóta is hoztad a szerepet.

De eddig nem figyeltem fel erre! A 30. születésnapom környékén éreztem, hogy "ácsi: én mit akarok!?" A táborban tényleg csak saját magam döntöttem. Azért takarítottam, mert én akartam. Azért vállaltam el a vécépucolást, mert nekem örömöt adott, hogy kitakaríthatom. Annyira örültem, hogy önmagam lehetek! De ezt ne közhelyként értsd! Azt éreztem, hogy tudnék így élni… Hogy a saját vágyaim után megyek.

Elindultál már?

Igen. Rájöttem, hogy minden, amit egyszerre tartottam fontosnak - várhat. Nem szabad semmit siettetni. A mindennapi belső harmóniám a lényeg. Ha nem fér bele valami ma, akkor majd megtörténik máskor. Megváltozott az időhöz való viszonyom. Nem akarok megfelelni mindenáron. Régen mindenért foggal-körömmel harcoltam.

És jobb így? Picit lelassulva?

Sokkal jobb. Megkérdeztem a párom, mi a programja ma? Mire meglepődve azt mondta: "Ezt a kérdést én szoktam feltenni neked! Én alkalmazkodom tehozzád." Már én akarom tudni, hogyan alakíthatom úgy a napomat, hogy többször ebédelhessünk együtt, hogy gyakrabban találkozzunk. Annak a lánynak, akit két és fél éve megismert, sosem volt ideje. Szinte csak este lehettünk együtt. Az a lány nem főzött, mert bár biztosan tündér a konyhában, de sosem ért rá. Na, például ezt is érzem - szeretnék főzni.

Másképp akarsz élni?

Nincs bennem akarás! Csak most más jön belőlem. Akkor kezdődött, amikor elengedtem a versenytáncot. Hirtelen nagyon elveszett lettem, hiszen megszűnt az, ami éveken át minden nap meghatározott. Kiment a lábam alól a talaj. Elkezdtem kapkodni. Tévé, fellépés, tanítás, tanulás - és mostanra tisztult le minden. A tábor felrakta az i-re a pontot. Lehet, hogy a többieknek csupán egy kaland volt, de nekem sokkal többet jelent. Változást, kiegyensúlyozottságot és egészen más hangsúlyokat az életemben.

Most mindenki téged faggat arról, amit átéltél.

Aztán úgyis elfelejtik… de nem baj, mert úgysem tudnék hétről hétre megfelelni az újságíróknak, a megjelenéseknek, képtelen lennék híreket generálni magamról. Olyan érdekes, voltam chatelni az egyik napilapnál, és megkaptam, hogy "úrilány" vagyok. Úristen, ha tudnák, hogy egy 25 négyzetméteres szolgálati lakásban nőttem fel az iskolaudvarban! Az unokatesóimmal beszélgettünk arról, hogy mintha mi magunktól váltunk volna olyan emberekké, akik kíváncsiak másokra, akik nem ítélnek elsőre, és én a táborban is így működtem. Bizalmat szavaztam mindenkinek. Mindig is érdekeltek az emberek. Emlékszem, gimisként a metrón ülve néztem őket, és azon gondolkoztam, vajon honnan jött, milyen életet él, ha hozzám szólna, vajon milyen hangon tenné? Nem tudok ítélkezni és lezárni.

Talán a tánc is sokat formált a személyiségeden. Bár arra rácsodálkoztam, hogy csak 17 évesen kezdted.

Varsányban nem volt lehetőség táncot tanulni. Több szülő összeállt, hogy bevigyenek minket Budatéténybe. Ott kapott el egy anyuka, hogy legyek a fia párja, és milyen jó lesz majd, ha együtt versenyzünk. Csak néztem! Engem akkoriban a nyelvek és az utazás érdekelt. Aztán a tánc mindent lesöpört. A turizmussuliban én lettem a „táncos”, a Táncművészetin pedig azért lettem csodabogár, mert akkor már műsort vezettem. „Andi, te ehhez is értesz?” Nem, nem értek semmihez, csak sok minden érdekel! A tánctanáraim azt mondták, hogy ha csak ezzel foglalkoznék, sokra vihetném. Ha pedig a televíziózást nézzük, és az lenne a célom, hogy igazi műsorvezetővé váljak, akkor arra kellene minden energiámat fordítani. Bármelyik iránynál - egy dologra kellene fókuszálnom, de én nem ez vagyok, nem ilyen vagyok! Eddig szétfeszített az, hogy merre induljak. Ezt engedtem el most. Nyugalom van bennem. Jöhet bármi, ami tetszik! Nincs sürgetés. Ezt adta a tábor. Nagyon jó érzés, és vágytam rá. Igen, most voltam abban az szakaszban, hogy nem tudtam igazán, ki az a Molnár Andi. Felszínesen rohantam az elvárások mentén.

Megjött a válaszod arra a kérdésre, hogy „ki vagyok?”

Igen! Elememben vagyok! És csupán annyit szeretnék, hogy maradhassak is…