Régóta vártam, vágytam arra, hogy beszélgessünk. Valami azt súgta, hogy egy nyelvet fogunk beszélni… Aztán megijedtem, mert kiderült, hogy rendetlenkedik a torka, de betegsége ellenére nem mondta le a találkozónkat. Bár fotós nélkül – de az otthonában fogadott. Mindenhonnan harmónia áradt. Belőle is, aki fantasztikus karrierje újabb színeként rövidesen ékszerkollekciójával lép elénk. 

Fotó: Dobos Tamás

Némiképp megrökönyödve olvastam egy interjút veled itt, a Life.hu-n, ahol úgy fogalmaztál: „Itt az ideje a kiteljesedésnek… Régóta vágytam rá, hogy kibonthassam a szárnyaimat…” Csak ültem és elbambultam azon, hogy mindahhoz képest, amiket átéltél, vajon miért fogalmazol így? Mi ez a váltás?

Azt gondolom, hogy a lelkemben zajlik. Ami idáig történt, az egy fantasztikus, felívelő karrier. Kilőttek, mint egy csúzliból…! Csodálatos volt és közben meg is viselt. Ikrek szülötte vagyok. Mindig ott van bennem a kettősség, hogy itthon maradnék és mennék is egyidejűleg. Vonz a csillogás, de közben szeretnék bebújni a vackomba… A pályám kiszakított a biztonságos közegemből, és ezt nagyon nehezen viseltem. Persze közben szerettem is és élveztem, hazudnék, ha azt mondanám hogy nem!

Állandó kettősség: a siker, a lubickolás – és az apartmanok magánya a világ különböző pontjain...

Szerintem, életemben legalább százszor raktam fészket, mert minden egyes apartmanban berendezkedtem arra a hat hétre, és aztán újra és újra búcsúzni kellett. Kipakoltam a gyertyáimat és a gyertyatartóimat, aztán pedig elpakoltam vagy odaadtam valakinek, hiszen minek is hozzam haza a századikat? De az állandó csomagoláson túl - a gyerekek, a párkapcsolat, a barátságok… Az ember szeretetlenné válik, mert senki nem foglalkozik vele, vagy csak néha, és ő sem tud szeretetet adni igazán, mert nincsenek jelen a szeretet tárgyai. Vagy ha néha mégis, akkor meg a munkára kell figyelni.

Elfáradt a lelked?

Azt hiszem, igen.

Emiatt fogalmazódott meg benned, hogy másképpen szeretnél élni?

Az ötvenedik születésnapomon határoztam el. Úgy éreztem, hogy tudatosan kell tennem a változásért. A lelkem éveken át csak kucorgott bennem, össze volt kötözve a szárnya, és igazán csak néha rebbenhetett egy-egy szerepben. Eljött az idő, hogy pátyolgassam egy kicsit.

Ahogy énekelsz, abban annyi érzelem, fájdalom, szépség benne van. Talán sok mindent – a hiányokat is – beletetted?

Érdekes módon azt éreztem, hogy én a színpadon élek. A szerepekben tudtam kiadni az érzelmeim hullámzását. Ha nem talált volna meg az éneklés, nagy gondban lettem volna. Kellett a zene, mint eszköz, hogy kiélhessem magam. De valahol mélyen bennem az a kis Andi mégis be volt zárkózva...

Egy maszk, egy szerep mögé bújva engedte ki magából az érzelmeket.

Persze, hiszen az nem is én vagyok – az csak egy szerep!

Ha már a „pici Andit” említed… Milyen volt ő? Mire vágyott? Olvastam, hogy balettra is jártál anno.

Igen, akkor még olyan csöpp voltam és kövér, mint egy kismalac. Nagy pocakom volt és egyáltalán nem illettem balerinának, de nagyon szerettem táncolni.

Hollywoodi színésznő akartam lenni és szép, látványos darabokban színpadra állni.

Mindig előadtam a saját kis repertoáromat a szüleimnek. Érdekes, hogy főleg klasszikus zenére táncoltam, de tulajdonképpen bármit szerettem énekelni. A Viaszbaba volt az egyik „nagy számom”, amit még franciául is megtanultam, és amikor a nagymamámmal mentünk vonattal és tele volt hétvégére hazamenő katonákkal, akkor megkérdeztem énekeljek-e nekik valamit. Azt válaszolták, hogy igen, mire én feltettem a kérdést: magyarul vagy franciául? Persze dőltek a nevetéstől…

Fotó: Dobos Tamás

Aztán cseperedtél, és egyértelműnek tűnt, hogy merre mész. De operett-musical szakra nem vettek föl.

18 évesen felvételiztem, akkor 5 évenként indult ez a szak. Eljutottam az utolsó fordulóig, de ott már az én nevemet nem olvasták fel. Azt hittem itt a világ vége…

„B” terved nem volt?

Nem. Én csak abban láttam magam, nem is tudtam mást elképzelni. Aztán két műszakban dolgoztam az SZTK-ban Csepelen, hogy mellette külön órákra tudjak járni - ének, szolfézs, zongora… Utána jött a Ki, mit tud? Mindenki mondta, hogy induljak el, mert milyen jó lesz. Hát így kezdődött…

Jó felidézni?

Olyan, mintha ezer éve lett volna…

Ahhoz képest, hogy ott azon a bizonyos felvételin nem olvasták fel a nevedet, az azóta eltelt 25 évben „Rost Andrea” világhírű lett. Végül is te túlteljesítetted a saját lehetséges álmaidat, nem?

Igen, egészen biztos. Én mindig a színpadon láttam magam. Mindegy hol van. Aztán a szerencse, az eltökéltség, az akarat és a vágy odarepített. És persze a siker mellett jöttek a lemondások is… Amikor még csak álmodozunk, nem tudjuk még, hogy ahol fény van, árnyék is van, öröm mellett megjelenik a bánat…. Nem ilyen bölcs az ember még fiatalon.

Még szerencse…

Hála az égnek, igen! Később kapjuk meg ezt a kincset, az érettséget, a tapasztalatokat. Azt gondolom, hogy most tele van a kincses ládám. Nézegetem és tényleg azt érzem, hogy mély levegőt veszek, kinyitom és azt mondom:  ez vagyok én igazából!

Már nem csak a szerepek mögött rejtőzködve szeretnél létezni?

A teljes kibontakozás, a megmutatkozás, hogy végre merem, igen, ez jön! Olyanfajta szabadságot érzek, amit szerintem nagyon sokan szeretnének. Én is vágytam rá, de nem mertem lépni. De már elengedtem a félelmet.

Talán 2013-ban Katmanduban? Tudható, hogy elmentél Nepálba egy tíz napos meditációra…

Sokan kérdezték, amikor visszajöttem: most más ember lettél? Mondtam, hogy nem! Valószínű elindult bennem valami, ami majd valahová tart, amiből kinőhet, következhet valami, hogyha foglalkozom vele és megengedem magamnak - de én ugyanaz vagyok.

És olyan jó, hogy úgy döntöttem – igen, megengedem magamnak! 

A második válásod után utaztál el. Friderikusz műsorában elmondtad tavaly, hogy végre föltettél magadnak olyan kérdéseket, amiket addig nem mertél. Nem szeretnék tolakodó lenni, csak a felismerések érdekelnek! Megbékéltél azzal, ahogy a magánéleted alakult?

Ez egy folyamat volt. Belém sok dac is szorult… Gyerekként és fiatal lányként mindig azt láttam, hogy a nők megalkusznak, és benne maradnak bizonyos helyzetekben, ami nekik nem jó, csak azt gondolják, hogy úgyse lehet más! Megrekednek a megszokott rosszban. Én megfogadtam…

…hogy nem leszel áldozat.

Fotó: Dobos Tamás

Én nem! Akkor is, ha nagyon fáj. Ugyanakkor, amikor egy nő elválik, arra a társadalom rányomja a bélyeget. Egy elvált pasi jó parti lehet még, de egy nő, két gyerekkel már nem éppen vonzó. Úgy döntöttem, hogy mindez nem érdekel, mert van bennem annyi tartalék, annyi egyéb vágy, kíváncsiság, hogy nem akarok megalkudni.

Még azzal együtt is, hogy esetleg egy ideig egyedül maradsz, vagy néha rád tör a magány?

Természetesen ettől az ember rettenetesen tud szenvedni, de mivel én megéltem a páros magányt is, pontosan tudom milyen az, amikor az ember a hitvesi ágyban van olyan egyedül, hogy annál már nincs rosszabb. Ha változtatok, akkor legalább megvan az esély. Ha ott maradok, remény sincsen. Ha lépek, talán valami jobb vár rám, vagy egyszerűen csak élhetek a szabadságommal. Sokféle találkozás lehet az ember életében és mindenki másért lehet inspiráló. Nagyon nehéz mindent egyvalakiben megtalálni. Nem gondolom, hogy egyetlen emberrel kell leélni az életünket. Amikor kiürül a kapcsolat - akkor hagyni kell. Én nagyon nehezen engedek el,

nekem ezt életfeladatom megtanulni, de már jó úton vagyok.

És a hitedet nem vesztetted el? Nem rettegsz attól, hogy ötvenévesen egyedül maradsz? Ha már arra utaltál, hogy a társadalom megbélyegez…

Volt egy-két pillanatom, amikor megijedtem. Ennyi volt? A gyerekek elmennek és már a jövőjükkel foglalkoznak… De ennek így kell lennie. Ezt hallgattam napi 10 órán keresztül Katmanduban - a dolgok keletkeznek, vannak és aztán elmúlnak. Ez a természet rendje. Én a természet része vagyok. És minden reggel, amikor kinéztem ott az ablakon, rá kellett  jönnöm, hogy igen, ez az erdő már nem ugyanaz. Hát, én se vagyok ugyanaz, mint tegnap. Minden változik. Benne van valami új és ez annyira izgalmas! Az a jó, hogy már észreveszem. Szeretném felfedezni, megérteni és elfogadni, ami történik. Azt is, hogy most épp beteg vagyok. Sokáig türelmetlen voltam, ideges, görcsös, és most béke van bennem. Ennél nagyobb ajándékot nem tudok elképzelni az életben, minthogy minden napra úgy nézel rá, hogy az neked valamiért jó. És ha nem jó, akkor is jó. Lehet, hogy megment valamitől, amit most még nem tudsz.

Megtanulni elfogadni a nehézségeket is…

Könnyű út nincs. Egyébként engem az nem is érdekel. Azt gondolom, hogyha valaki a könnyebbik végét fogja meg a dolgoknak, az sok szépségtől megfosztja magát. Én nagyon tudatosan elhatároztam, hogy nem teszek így. De soha nem megyek háromszor neki valaminek. Kétszer megpróbálom, harmadszorra már nem érdekel. Akkor nem abba az irányba kell mennem. A Zeneakadémiával is így volt – másodszorra vettek föl. Ha akkor nem sikerül, lehet, hogy ma valami egészen mást csinálok.

Jaj de jó hogy felvettek, és milyen jó hogy nem a musical szakra…

Látod, pedig hogy zokogtam akkor! És aztán később megköszöntem Vámos Tanár úrnak hogy az ötödik fordulóban kidobtak. Akkor nagyon rosszul esett, de nagyon jót tett velem.

Beszélgettem nemrég a Kokoval, vajon egy olimpiai bajnoki cím után mi lehet még egy újabb csúcs, ami felé az ember törekszik? Milánói Scala, Metropolitan és sorolhatnám… Te hova vágyhatsz még? És mire?

Nagyon örülök, hogy ezt megkérdezted…

Persze még bőven mehetsz bármelyik nagy színpadra…

De hogyha nem megyek, akkor sincs baj! Már megcsináltam. Ott voltam és nem egy szereppel, hanem sokkal és rengetegszer visszahívtak. És ha már nem megyek, akkor is tökéletesen jól vagyok a bőrömben, mert például eléneklek a Zeneakadémián egy Juditot (Bartók Béla, Kékszakállú herceg vára, női főszerep - a szerk), megcsinálok egy Toscát jövőre… Most ezeket a nőket szeretném berakni a tarsolyomba, hogy aztán kibontsam őket a lelkemből…

Fotó: Nagy Attila

Már nem a díszletek számítanak.

Nem… Csak a zene és én. Ez a lényeg. És amivel még eljuthatok a legmagasabb csúcsokra az az ékszer. Ugye, a zene az mérhetetlen… Mérhetetlenül jó és szép. Teljesen szubjektív. Ez pedig konkrét, kézzelfogható, arany, gyémánt forma – és az a kérdés, hogy ebben hogy jelenek meg? 11 évvel ezelőtt külföldön egy múzeumban láttam egy gyönyörű reneszánsz Madonna festményt, és a bal középső ujján megpillantottam egy gyűrűt. Csak néztem, és alig hittem el - Madonnán gyűrű? Lefényképeztem és elküldtem az ötvös ismerősömnek, hogy csinálja meg. Aztán hordtam és elkezdtem rajzolgatni… És egyszer csak azt mondtam: szeretnék egy saját ékszerkollekciót, ami most szeptemberben meg is valósul! Hiszen 18-ától megmutathatom az érdeklődőknek, milyen is a Rost Collection, az a világ, amit megálmodtam.

Mit jelent neked?

A kézzelfoghatóságot. Mert amit énekelek, az elszáll, ha rögzítik sem ugyanaz. Ezt pedig odaadom, megfogod, fölveszed…

Belefogalmazod magad valami maradandóba?

Igen. Sokat gondolkoztam azon, hogy én tulajdonképpen mit csinálok? Közvetítem és átadom egy zeneszerző kompozícióját. Most pedig megtervezem az ékszert, ami aztán megszületik, és ezt is odaadom. Tőlem van és belőlem, hisz az én gondolatiságom van benne. Ez is annyira szép, alkotó folyamat. Ha megnézed majd a nyakéket, a fülbevalókat, a karkötőt és a gyűrűt – mindegyikben benne vannak azok a szimbólumok és számok, amik nekem fontosak. A hét, az öt és a három…

Ősi és meseszámok… Hamarosan láthatjuk őket! De hadd kapaszkodjak bele a hármasba. Két válás után hiszel még egy harmadik nagy találkozásban?

Csak hittel lehet. És meg is történt. Annyira jó, hogy végre egy támogató társ van mellettem, olyan, aki tényleg a tenyerén emel, én kinyithatom a szárnyaimat és repülhetek!

Mázlista!

Bátorság kell hozzá és megszenvedtem érte. Az embernek annyi tőr járja át a lelkét, hogy nehezen mer nyitni. Ez volt az első kapcsolat az életemben, amikor hátra dőltem és csak figyeltem. Na, milyen is ez az ember? Megint csak Katmanduhoz kell visszamennem. „Objectively observing”. Megfigyelni és aztán a helyére rakni. Nem akartam egy karácsonyfát, amit teleaggatok díszekkel. Tényleg az embert akartam látni. Olyannak, amilyen.

És milyen viszontlátni magad az ő tekintetében?

Hát, nagyon jó és sok erőt ad, amire szükségem van. De közben azt is érzem, hogy ha leengedem a vállamat és nem akarom görcsösen megcsinálni a dolgokat, akkor minden könnyebb… Jön a nehézség? Állok elébe! Ora et labora. Imádkozz és dolgozz. Ez is egy jó mondás. Kelj fel és csináld meg a dolgod. Ne kérdezd, hogy miért is kell. Tedd és jó lesz…