Rakonczai Viktor: "Nagyobb élmény másnak örömet okozni, mintha saját magamnak írnék"

2016.02.24. 18:50

Szerintem nem létezik olyan, aki legalább egy slágerét ne tudná dúdolni. Mert írt vagy hetvenet (összesen közel háromszáz dalt…). Miközben nem az ő neve forog elsősorban, hanem az előadóké. Zséda, Vastag Csaba, Radics Gigi, Wolf Kati – csak néhány azok közül, akik mellett, mögött zeneszerzőként dolgozik. Pedig tizenöt éve még ő is reflektorfényben állt… Ma már külföldi énekeseknek is dalokat ír, és ő a Játékkészítő musical vezető zeneszerzője, valamint filmzenék alkotója – Rakonczai Viktor. A stúdiójában huppantunk le beszélgetni, ami egy szépséges otthon lakájosságát sugározza. 

Muszáj az ámulattal kezdenem. Beléptem, és lenyűgözött a harmónia, ami körülvesz. Nem a technikai berendezéseken akadt meg a szemem, hanem hogy minden milyen szép. A lámpák, bútorok, szőnyegek, függönyök…

A harmónia a legfontosabb mindenben. Zenében, magánéletben, mindenhol arra törekszem. Szerettem volna olyan stúdiót létrehozni, ahová belép az ember, és rögtön azt érzi, amit most te is. Hogy egyszerűen jó ide bejönni, és ez a környezet alkotásra készteti az embert. Nem akartam, hogy a műszaki dolgok legyenek előtérben, hisz egy énekes azt sem tudja, hogy mi micsoda – a hangulat, az érzés hasson. Szeretem a szép embereket, a szép lakberendezést, autót, táncot, zenét – mindent, ami szép. Ha felfordulás van körülöttem – bármennyire is szűkös a határidő –, nem tudok addig dolgozni, amíg nincsen körülöttem rend. De ez nemcsak a tárgyakra igaz, hanem az emberi kapcsolataimra is. Feszültségben semmihez nincs kedvem.

Fotó: Szabó Gábor/Origo

Tudod, mikor találkoztunk először? 1998 táján az RTL Reggelijében. Alföldi Robival vezettünk műsort, mindennap jött vendégzenekar – és egy nap megérkezett négy csillogó szemű srác – a V.I.P. Nagyon mást álmodtál akkor, mint ami azóta lett?

Nem. Kiskorom óta imádtam a zenét, de csak viszonylag későn – tizenhárom évesen – kezdtem el zongorázni tanulni. Azóta viszont tudtam, hogy mivel akarok foglalkozni. Apukám testvére kapott egy kis szintetizátort külföldről, azon pötyögtünk a tesómmal, és a szüleink felfigyeltek arra, hogy mindent, amit hallunk, egyből le tudjuk játszani.

Ők nem zenéltek?

Nem, de a nagymamám testvére volt Papp Laci, aki mind a sportban, mind a zenében jeleskedett, csak aztán a bokszot választotta… De mi már megfejtettük, hogy valószínűleg onnan van bennünk ez a véna. Egyébként attól kezdve, hogy elkezdtem zongorázni, jó tanulóból közepes lettem a suliban, mert már csak az érdekelt. Minden mással töltött időt elfecséreltnek éreztem. Négy év zongorázás után eljutottam oda, hogy 17 évesen már a tanáromat helyettesítettem rendezvényeken. Olyanokkal játszottam együtt, akik később a Kőbányai zeneiskolában a tanáraim lettek.

Elindult egy zongoristakarrier, de amikor találkoztunk, akkor egy fiúcsapatban énekeltél…

Volt egy meghatározó pillanat… Játszottam sok helyen, például a Kongresszusi Központ piano részében is, és az egyik szünetben átmentem a nagyterembe, ahol azok a zenekarok léptek fel, akik produkciót adtak elő, és nem a háttérben zenéltek. Emlékszem, az Emberek zenekar a Mama című dalát ott mutatta be, álltam és néztem őket… Arra gondoltam, olyan jó zenélni, de mennyivel jobb, ha az emberre oda is figyelnek… Akkor bekattant, hogy nem elégszem meg azzal, hogy csak aláfestésként üzemeljek. Ugyan ahhoz is kell tudás és elhivatottság, de azt éreztem, hogy nekem ez kevés. Akkor kezdtem el dalokat írogatni, és közben eladó lettem a Yamaha-üzletben. 

Fotó: Szabó Gábor/Origo

Középiskolásként? Hogyan?

Másodikos voltam, amikor abbahagytam a sulit. Nagyon komoly döntés volt a szüleim részéről, hogy bíztak bennem, és belementek. Ha akkor kényszerítettek volna a folytatásra – szerintem ma nem lennék itt. Engedték, hogy magánúton szerezzem meg az érettségit, és ez olyan szárnyakat adott, hogy még többet gyakoroltam. Közben nagyon sokat lógtam a Yamaha-üzletben, ami Magyarország első világszínvonalú hangszerüzlete volt, és amikor lett egy üresedés, beálltam eladónak. Azért vállaltam el, mert egyrészt egész nap hangszerek között lehettem, másrészt sok zenész járt oda, és azt reméltem, talán kisülhet ebből valami. Ott ismertem meg St. Martint, aki aztán a zenekarába hívott. Így figyelt fel rám a BMG kiadó. Akkor már küldtem be dalokat, és megkérdezték, lenne-e kedvem egy fiúcsapathoz csatlakozni. 19-20 évesen ki nem mondana erre igent?!

Így lett a V.I.P.

Ahol elsősorban a zenei részért feleltem, és már zeneszerzőként dolgozhattam. Énekelnem keveset kellett, arra ott voltak a többiek. Elképesztő időszak következett - négy év alatt megtapasztalhattam mindent, ami a népszerűséggel jár, átéltük azt, amiről egy fiatal csak álmodozni mer…

A rajongást, ami egy tinicsapatot övez, a sikoltozó, autogramot kérő lányokat…

Mindent! És nagyon érdekes, hogy már akkor rájöttem, hogy ez nem érdekel. Nem ezért csinálom a zenét, hanem azért, mert szeretem. Sőt, az a fajta népszerűség az önbizalmamat nem megerősítette, hanem épp ellenkezőleg - elvette. Zavart, hogy nem tudok bemenni úgy egy helyre, hogy ne súgjanak össze, hogy ne ismerjenek fel, rájöttem hogy bármi, amit csinálok, annak sokkal nagyobb súlya van…

A szabadságodat érezted korlátozva?

Igen. Nekem nagyon fontos a szabadság. Ha azt érzem, hogy korlátok közé vagyok szorítva, akkor mint a sündisznó, tüskéket eresztek, és mindenki hagyjon békén. Vagyis pont fordítva működök. Nem azt éltem át, hogy „nagymenő” lettem, hanem visszahúzódóvá váltam. Előtte sokkal magabiztosabb voltam. Furcsán hangozhat, de így hatott rám a siker. 

Fotó: Szabó Gábor/Origo

Az emberek többsége azt hiheti, hogy híresnek lenni jelenti a szabadságot. Akkor nincsenek már korlátok, mindent megengedhet magának az ember…

Én sem értettem igazán, de a lelkem mélyén azt éreztem, hogy sok minden jár a népszerűséggel, amit nem szeretek, ami nyűg, macera. Régen sem szerettem menni jobbra-balra, sokkal szívesebben zenélgettem otthon. A tesóm (Rakonczai Imre, ismert előadó – a szerk.) világéletében lazább volt, emlékszem, hogy anno a szüleim könyörögtek, hogy menjek már el egy diszkóba Imivel, ne csak a szobámban üljek… De csak azért mentem, hogy ki legyen pipálva. Mindig sokkal zárkózottabb voltam. Az a fajta művész vagyok, aki begubózik, és elvan a saját kis világában. Egyébként épp a V.I.P-s időszakban kezdtem egyre inkább foglalkozni a gondolattal, hogy másoknak is írnék zenét… És amikor feloszlott a csapat, elkezdtem Zsédával a nulláról dolgozni.

Amikor a Cotton Club Singersből kivált… Kockázatosnak tűnt!

Igen, de aztán egy év kemény munka után elkezdtek jönni a sikerek. És nekem egyre jobban tetszett belebújni más bőrébe, és megfejteni a zenei világát… Több előadónak írni sokkal nagyobb szabadság. Egy tinisztár vagy egy érettebb előadó két különböző univerzum, és annyira inspiráló. Közben még pár évig a bátyámmal ketten zenéltünk – ez volt az R-port –, de már inkább csak levezetésként. Voltak rádióslágereink, és rengeteget jártunk fellépni, de akkor is éreztem, hogy engem jobban vonz a stúdió és az alkotás nyugalma. Az is fontos, hogy rájöttem, nekem nem előadók voltak az ideáljaim, hanem zenei producerek. Érdekes volt, hogy amikor megnéztem milyen dalokat szeretek, akkor kiderült, hogy akár Whitney Houstont, Celine Diont, Lionel Richie-t vagy éppen Michael Jacksont nézzük, minden egyes dal mögött ugyanaz a zeneszerző és zenei producer áll. David Fosterről van szó, Quincy Jonesról és Babyface-ről, három olyan emberről, akik a világ szinte összes híres előadójának írtak dalt. Én akarva-akaratlanul őket választottam ki magamnak. Pedig akkor még nem tudtam, hogy kik ők… De látod, az ő szerepük is elegáns és visszafogott – ez tetszik nekem. Egyébként is nagyobb élmény másnak örömet okozni, mintha saját magamnak írnék. Ahhoz lusta vagyok.

Zséda, Vastag Csaba, Wolf Kati, Csézy, Bereczki Zoltán – és még hosszan folytathatnám. Mindenki bőrébe belebújsz, mint egy színész a szerepekbe?

Abszolút. Eleve úgy működik, hogy ha megkeres egy előadó, akkor az első kérdés - inspirál-e, vagy sem. Ez a nyitja. Anélkül senkivel nem tudok dolgozni. Ha a válasz igen, akkor sem ígérek semmit, csak azt kérem, hogy adjon időt. Elkezdek róla videókat, fotókat, nyilatkozatokat nézni, és keresem, hogy mi fog meg benne. Még egy hangot nem ütök le a zongorán, csak agyalgatok, és egyszer csak a legváratlanabb pillanatban beugrik egy ötlet, egy érzés. Mindig az érzést fogalmazom meg magamban először, és utána próbálom azt zenére fordítani. Nagyon sok idő telik el az első hangtól az utolsóig. És sokszor ennek a súlya nagyon nyomasztó… Aztán egyik percről a másikra szárnyakat kapok – de ez teljesen kiszámíthatatlan. Nyilván a határidő nagy múzsa, de alapvetően, ha nem megy éppen, akkor nem erőltetem, hanem elmegyek teniszezni, vagy leülök a Playstationhöz.

Fotó: Szabó Gábor/Origo

Mint egy kiskölyök? Mindent kikapcsolsz?

Kellenek ilyen órák. Gyerekkoromban is sokat játszottam. Kicsit nosztalgikus is, és én szeretek elmerülni a múltban. Nem a rossz, hanem a szép emlékekben. Talán, ahogy az ember öregszik, az elmúlás már másképp foglalkoztatja. Soha nem foglalkoztam a korommal, de most, hogy negyven leszek, olyan fura, testidegen, mert annyira nem érzem. Például nem is járok szülői értekezletre. Mondtam a feleségemnek, hogy annyira hülyén érzem ott magam! Az öreg szülők között mit keresek én? Persze közben nevetek magamon…

Miközben te nem is vagy idős szülő!

Mégis magam körül mindenkit sokkal idősebbnek látok. Illetve talán pontosabb úgy fogalmaznom, hogy nem szeretek felnőtt lenni. Mert amikor valaki igazán az, akkor már nincsenek illúziói, hanem racionális szabályok között él. Egy alkotó embernek pedig kellenek az illúziók…

Na de közben háromgyerekes családapa vagy! 13, 9 és másfél évesek épp.

Azt szokta mondani a feleségem, hogy én vagyok a negyedik gyerek a családban. Ő sokkal racionálisabb, mint én, és ha éppen túl érzékenyen érinti valami a lelkemet, mindig segít helyre rakni. Nagyon jól kiegészítjük egymást. Tízéves korunk óta ismerjük egymást, húsz éve vagyunk együtt, de már harminc éve, hetedik osztály óta jártunk. Általános iskolai szerelem.

Akkor téged faggathatlak a hosszú kapcsolatok titkáról. Miért mosolyogsz?

Hát, erről inkább a feleségemet kéne megkérdezni. Talán az fontos, hogy nagyon sokat nevetünk. Állandóan hülyéskedünk, és ezért se gondolom magamat felnőttnek.

Jó téged hallgatni…

Tudod, én nagyon erős hittel élem az életemet. Például a Facebookot gyűlölöm. Fönt vagyok ugyan, de nagyon keveset posztolok. Ott elkezd az ember akarva-akaratlanul mással foglalkozni. Ha valakinek van egy elképzelése, terve, hogyan szeretné a dolgait csinálni – felmegy a közösségi oldalra, és csak azt látja, hogy mások hogy élnek. Tévútra lehet lépni. Régen is mondták, hogy ne mással foglalkozz, csak magadra koncentrálj, a saját fejlődésedre! Abban hiszek, hogy ha valamit jól csinálok, akkor annak jó lesz a következménye is. Én nem vágyom többre, mint amim van, csak arra, hogy ezt ennyi munkával és ezzel az életfelfogással meg tudjam tartani az életem végéig. Jól érzem magam az életemben. Épp annyian ismernek meg, amennyi kellemes – se többen, se kevesebben, és azzal foglalkozom, amit szeretek.

Fotó: Szabó Gábor/Origo

A bátyád egy szál zongorával, énekelve „örömzenél” – ahogy ő fogalmaz. Sikeres és ismert. Olvastam, hogy időnként összekevernek benneteket.

De az nem baj, mert nagyon büszke vagyok rá! Szoktam neki mondani, hogy odajöttek gratulálni a fellépéséhez, de nem fedtem fel, hogy nem én vagyok. Jókat nevetünk ezen. Igazán jó testvérek vagyunk, és nagyon támogatjuk egymást. Az összes fontos fellépésére elmegyek, beállítom a hangot, mert csak bennem bízik, és ha ott vagyok az első egy órában, akkor megnyugszik… De így van ez fordítva is. Mindenben számíthatunk egymásra.

Harmónia kint és bent – amivel kezdtük… Felvetődik – lehet minden ennyire kerek? És ha igen, néha nem jut eszedbe ennek a felelőssége? Mindenre vigyázni kell, kellene…

Ha az ember életében minden stimmel, akkor hajlamos megszokni és elkényelmesedni. Aztán, ha valamit elveszítünk, akkor jövünk rá, mennyire fontos volt. A mi házasságunkban is volt hullámvölgy, de ne firtassuk. Az a legszebb benne, hogy még jobban megerősített minket. Tudod, amikor az embert a szakadék széléről visszarántják… Ha én nem lehetnék együtt a családommal, akkor már nem is lennék, az tuti. De a mélyponton megértettük, hogy mennyire kell értékelnünk mindazt, amink van. Azóta született a harmadik gyerekünk, és ez még szorosabbá tette a szövetségünket.

Fátyolos lett a tekinteted… Már tudom, miből születnek a dalok! Ha páncélos lelkű macsó lennél, nem szólalna meg benned úgy a zene.

Nem szégyellem, hogy ilyen érzékeny vagyok. Csak így lehet belebújni egy előadó bőrébe, akkor tudom a finomságokat megérezni, ha megvannak ezek az érzékelő receptoraim, amikkel intenzívebben veszem a jeleket, mint mások. Ez lent és fönt is igaz. Olyan vagyok, mint egy nagyító. Még ha ez időnként nehéz is, hiszen szinte minden megérint. De ebből élek, ebből alkotok, és ez jól van így. Mostanában töröm a fejem azon, hogy negyven felé közeledve eljött az ideje egy összegzésnek is. Talán kéne egy nagykoncert a dalaimmal. Bár rögtön az jut eszembe, hogy az rólam szólna, és tudod, én nem szeretek a központban lenni…

Szily NóraRakonczai ViktorzenekarVIPzenemunka