Hamarosan új szerepkörben is feltűnik a Gyertek át szombat este című műsorban. (Egyelőre titok, milyenben…) Tavaly ő volt Sebestyén Balázs műsorvezetőtársa az RTL Klub képernyőjén a Got Talentben. 10 éve láthatjuk már stand up-osként országszerte a „vidéki kövér fiú”-t… Ez volt a címkéje, és bár ezzel ő is gyakran poénkodik, fülembe jutott, hogy elege van már abból, hogy szinte csak a fogyás-hízás témában faggatják. Ezt most kihagyom. (Bőven van rá találat a neten.)

 

10 év stand-up után elmondhatjuk, hogy más műfajban is lehetőséget kaptál az RTL Klubon. Got Talent-műsorvezetés, Gyertek át szombat este… Egyre szélesedik az út, amin jársz!

Vicces amúgy tényleg, hogy nyolcévnyi Showder Klub után felfedezett egy másik szegmens is, ráadásul ugyanabban a házban. Mondhatjuk, hogy kaptam végre kulcsot más szobákhoz is.

Dombóvári IstvánFotó: Polyák Attila/Origo

Beszédes kép! De a tévés műsorvezetés mégis más műfaj, mint amiben éveken át mozogtál!

Egyrészt nagyon különböző, másrészt a legkevésbé sem, hiszen ugyanúgy a szórakoztatás nagy halmazába tartozik. Én nem hiszem - ahogy sokan -, hogy szórakoztatni csak egyféle közegben lehet.  Az évek alatt arra is rájöttem, hogy a kudarctól sem kell félni – azt szépen kidolgozza az immunrendszer. Nyomi dolognak tartom ma már, ha valaki csak a komfortzónájában mer mozogni. Persze, az nem volt tervben, hogy egy élő, nagy tehetségkutatónak leszek az egyik műsorvezetője, de nem mondom, hogy nem örültem, amikor valaki eszementnek eszébe jutott, hogy behívjon egy castingra.

Rutinod az önálló estekben volt. Egyszemélyes műfaj – tiéd a tér. A tévés feladataidban figyelni kell másokra, a másikra, és nem csak a közönségre…

Ezt le kellett sakkozni magamban. Általában enyém a színpad, szólista vagyok, egyedül dolgozom, enyém a bemelegítés része is, a munka és aztán a siker is - ez tény. Nyilvánvalóan egy másik típusú műsor másfajta hozzáállást várt.

A debütálás jól sikerült, hisz folytatása is lett. Rendszeresen ott vagy a Gyertek át szombat este című műsorban is…

…és hamarosan új szerepben is látni fogsz! De erről egyelőre ennyit… Nagyon megnyugtató, hogy most már tudom, bíznak bennem, és elhiszik, hogy el tudok vinni egy műsorfolyamot. A vízválasztó az volt, amikor a Got Talent utolsó adásának első fél óráját egyedül kellett vezetnem, hiszen Balázs akkor vágatta le fogadásból a haját, és sokáig nem jött elő… Na, az orbitális feladat volt, hogy ott álltam a stúdióban, beszéltek a fülesembe a vezérlőből, amit hallanom és értelmeznem kellett, miközben beszéltem kifelé mindenféle késleltetés nélkül élő adásban! Ha valamit elrontok, az el van rontva, nem visszavonható, nincs összekacsintás a közönséggel, mint egy Showder Klub-felvételnél, ahol egy tapstól újraindulunk. Amikor kérdezték tőlem, hogy nekem mekkora bátorság kellett ehhez, mindig azt mondtam, hogy a csatornának kellett óriási bátorság, hisz bíztak abban, hogy felnövök a feladathoz. Egyébként amikor először felhívtak, hogy megnéznének egy meghallgatáson, kajakra beleröhögtem a telefonba. Nem értettem. Gyerekek, ez komoly, most tényleg? Se külsőleg, se belsőleg nem vagyok alkalmas, hisz oda szépen fésült, jóképű fiúkat raknak. A televíziónak ez a része kirakat, és ezt el kell fogadni.

Fotó: Polyák Attila/Origo

Mégis te lettél! Egyszer azt mondtad, hogy az ember akkor tud érvényesülni, ha divatos figura, magadat pedig nem tartottad annak…

Jó lenne, ha nem így működne a világ, és nem azért, mert én vagyok a „nem szép és alacsony”, hanem jó lenne, ha az emberi értéket nem a sípcsont hossza határozná meg!

Na, de itt a cáfolat! Te kerültél oda!

De mire megyünk ezzel a cáfolattal? Ettől még a világ nem fordult meg, csak egy fecske volt, és az nem csinál nyarat. Nem sok mindent tettem ezért. Mázli volt.

Azért a mázlira is készen kell állni… Mindenesetre jó egy éve – vagyis az új tévés sikerek előtt - azt mondtad, hogy rólad az a definíció, hogy B kategóriás humorista vagy.

Ez a mai napig így van. A magyar humoristák listája úgy van összerakva, hogy a felső kategóriát a művészi értéket képviselők alkotják. Ők művészek - én pedig bohóc vagyok. Ők okosságot, tanulságot raknak bele a mondandójukba, mint Hofi, én pedig csak hangulatokat, pillanatokat, foszlányokat adok el. Ha ők a nagyfilm, akkor én videoklip vagyok. Én ezt vállaltam. Egy másik fiókban vagyok, de nincs ezzel semmi gond!

Akkor nem is buzog benned a vágy, hogy átkerülj az A-ba?

Nem szeretnék. Mindig is kakukktojás voltam. Van egy ki nem mondott, belső policy, hogy bizonyos témákról márpedig nem szabad beszélni. Én pedig ezt teljes mértékben elutasítom. Szerintem mindenről szabad beszélni, sőt! Nagyon nagy baj az, ha egy humoristának a viccért magyarázkodnia kell. Tételezzük már föl, hogy egy műsorban az ember tisztán szórakoztatni akar, elsütni egy fricskát, jó hangulatot csinálni, valamin röhögni és röhögtetni… Ne csesszenek le egy poénért, és ne gondoljanak bele olyat, ami nincs benne! Van zsidó, cigány és még sokféle vicc a jó ízlés határain belül, amik méltóak arra, hogy odakerüljenek majd a viccmúzeumba. Miért kellene őket elhallgatni? Ha bizonyos szavakat nem szabad kimondani, az előbb-utóbb frusztrációt okoz. Tudod, miért nem oldjuk meg a problémákat? Mert ahhoz először fel kell vetni őket, és ettől szinte mindenki irtózik. Én vagyok a postás, aki a rossz hírt hozza. De valakinek ezt is meg kell tennie.

Fotó: Polyák Attila/Origo

A saját életedben is szembenézel a problémákkal, vagy ott te is hajlamos vagy elkenni, agyonhallgatni, szőnyeg alá söpörni, mint oly sokan…

Jellemzően olyan voltam, aztán egyszer csak összefolyt a valódi életem a munkámmal. A színpadra én megyek föl, nincs olyan átlényegülés, mint a színészeknél, hogy Kovács János tíz perc múlva Othello lesz, és muszáj beleélnie magát a szerepbe. Elkezdem itt valahol, és folytatom a színpadon. Én magam vagyok az árucikk, egy lemeztelenített ember, tudhatnak rólam mindent, nincs tabutéma. Sokan mondják, hogy az igazi humorista az életben nem is vicces, nem is kedves, mert minden energiáját a színpadra összpontosítja. Én még ezt sem utasítom el, rendben van, mindenki csinálja úgy, ahogy akarja, csak nekem hadd ne kelljen úgy! Hadd legyek saját magam. Ebben az értelemben használtam a B kategóriát. Ami nem minőségi, hanem inkább egy vélt vagy valós rangsor, amit néhány ember fölállított.

Hogy dolgozik a bohóc? Megragadt bennem, hogy te nem írod meg a szöveged, nem használsz cetliket hívószavakkal…

Ez inkább renyheségből indult. A felkészült, a profi mindig jegyzetel, összeír hívószavakat. Nekem se füzetem, se papírom - semmim nincsen. Hiszek abban, hogy amikor enyém a színpad, akkor magam alakítom a dolgokat, és szeretek reagálni a közönség igényeire. Soha nincs két egyforma előadás.

Mikor fellépsz a színpadra, azt legalább tudod, hogy mi lesz az első mondat?

Nem, először mindig puhatolózok. Lekapcsoltatom a fényt magamról, és a közönségre kérem. Szétnézek, keresgélem az arcokat. És biztos nem ül mindig az első sorban egy szőke lány vagy egy izmos fiú. Én nemcsak azt a hatást akarom kelteni, hanem el is akarom érni, hogy sose legyen két este ugyanolyan. Biztos lehetsz benne, hogy van annyi élményanyagom és improvizációs készségem, hogyha valaki beordít valamit a negyedik sorból, akkor a vonatot kiviszem egy másik vágányra, és a fene tudja, hogy hol fogunk kilyukadni, de biztosan megérkezünk valahova.

Nem a fellépésekre készülsz, hanem állandó készenlétben vagy? Most, ahogy sétáltál felém, közben is figyelted az inspiráló pillanatokat?

Igen, de ez nem szándékos. Egy nagyon fontos elemet észrevettem - görcsösen nem lehet. Olyan nincs, hogy egy üres papír előtt ülsz, hogy na, akkor most írjunk vicceseket. Valami megérint, megtalál - egy hangulat, egy arc, egy közjáték… Szerencsére az életem is mozgalmas. Folyamatosan utazom, rengeteg emberrel találkozom, a valódi és a virtuális kommunikációt is csúcsra járatom, tehát mindig érnek hatások. Még sosem voltam alapanyag híján.

Fotó: Polyák Attila/Origo

Az elmúlt tíz évről beszélünk, de menjünk még vissza az időben és térben - Jászkarajenőre. Hol jött a váltás, hogy a lelkes, önkéntes iskolai versmondóból saját poénokat gyártó figura lett?

Én mindig kiköveteltem az emberek figyelmét. Emlékszem rá, hogy unalmamban, 4 évesen, a nagymamám tanított meg írni-olvasni, és az óvónők kvázi csodagyerekként kezeltek. Ez ott, abban a közegben, nagy dolog volt. Hétévesen írtam meg az első mesémet, és fel is olvashattam Bálint Ágnesnek, aki persze megdicsért az összes hasonló kisgyerekkel együtt…

Miről szólt az a mese?

Egy télapóról, akivel kicsesztek. Rendhagyó mese volt, és nem volt happy and a végén, azért is tetszett neki. De ezután is mindig csinálnom kellett valamit, amitől odafigyeltek rám. De tudod, van a direkt exhibicionista, aki minden egyes pórusában ezt hordozza: piercing, tetkó, fura fej – nézzetek már, itt vagyok, hé! Én azért nem voltam ennyire tudatos. Szerintem akkor pecsételődött meg a sorsom, amikor észrevettem, hogy maguktól körém gyűlnek a többiek az oviban, aztán a suliban, a középiskolában. Mintha megafonnal jártam volna, pedig még csak hangos se vagyok annyira. Ez az egész életemre jellemző lett. Ha a kocsmában leültem egy asztalhoz, röhögtek körülöttem, és idegenek is odajöttek. Mindig volt közönségem, csak a kört bővítettem folyamatosan… Ha nem jött volna egy szerencse vagy véletlen, akkor mindez megmaradt volna a saját kis közegemben. Én nagy Fábry Show-rajongó voltam, meg vagyok is. És ő azzal támogatott engem a többiekkel együtt, hogy hagyott érvényesülni. Az ő tanácsára indultam el a Godot Kávéházba, aztán lett a Dumaszínház. Fábry Sándorról mint emberről továbbra sem tudok sokat - kétszer hívott fel, és akkor is véletlenül, mert mellényomta a telefont… Nekem a karaktere tetszett! Imádom Hofi Gézát, felnézek rá, de soha nem ő volt a példaképem. Nekem az a harsány, szarkasztikus stílus tetszett, amit Fábry képvisel. De nem Fábry Sándor akartam lenni, hanem azt csinálni, amit ő – szenvtelen kíméletlenséggel nyúlni bármihez.

Fotó: Polyák Attila/Origo

Rengeteg mindent csinálsz. Reklámszöveget írsz, képregényt gyártasz, új műsorokon töröd a fejed, miközben szinte mindennap fellépsz. Muszáj a sokféleség, hogy ki ne égj egy műfajban?

Nem vagyok ilyen kényszercselekvő. Lehet, hogy elég lenne csak humoristáskodni. De a tévézés olyan új színfoltot adott ismét! Minél többet tudsz, annál több vagy. És annyi jó feladat talál meg! Képzeld, felhívott egy színtársulat, hogy eljátszanám-e ősszel a Pumukli mesejátékban az egyik főszerepet. Ez olyan szinten abszurd, hogy röhögtem egy hatalmasat, aztán rögtön elfogadtam. Ki a francnak jutott eszébe? Lehet, hogy túlzizgek, lehet, hogy nem kellene ennyi mindent csinálni, de ha úgy érzem, hogy több dolog is jól megy egymás mellett, akkor miért is ne?

Hisz ilyesmire vágytál – hogy minél többen figyeljenek rád… És mindeközben azt érzem, hogy nem felejted, amikor még 30 ember előtt léptél fel egy tank benzinért. Mintha ébren tartanád magadban az öröm képességét, hogy ide jutottam…

Remélem, hogy jól érzed. Nekem az összes kis mérföldkő le van szúrva, és ezekhez virtuálisan mindig ellátogatok, és megkoszorúzom őket. És így, hogy 37 évesen egész szépen sikerült felépíteni azt, amit akartam, már nem is gond, hogy 8-9 évet rettenetes munkahelyeken dolgoztam. Minden hozzátartozott az idevezető úthoz. Lehet, hogy időnként szarral volt kikövezve, volt, amit átugrottam, és persze volt olyan is, amibe beleléptem.  

És olyan lépés is van, amit egyelőre kihagytál. „Mindent a munkába tettél, és a magánéletedben lemaradtál.” Te fogalmaztál így. Szinte semmit nem lehet tudni rólad…

Élem az életem, rendben van, semmi gáz nincs vele, de szerintem a közönség a vicces emberre kíváncsi, nem arra, hogy Pistike otthon kutyát sétáltat, vagy mit főz otthon a párjával. Mindig attól az egy dologtól tartottam, hogy funkció nélküli legyen a szereplésem. Attól rettegek. Hogy beletesznek abba az üres fiókba, ahol nincs produktum, de fellépek, bár én sem tudom, mivel… Ne írjanak rólam azért, mert valakinek a pasija vagyok, vagy mert feltűntem egy vetkőzős műsorban. A szereplésnek legyen miértje! Én szeretek megdolgozni a figyelemért és a tiszteletdíjamért is. Van olyan, aki azt mondja, hogy a gázsit azért kapom, hogy oda elmenjek. A műsor már csak grátisz. Én azonnal abbahagynám, ha ilyesmi eszembe jutna.

Fotó: Polyák Attila/Origo

A végén rákérdeznék valamire, ami meglepett. Találtam tőled komoly hangvételű, sőt melankolikus írásokat is. Kötéltánc, Keréknyom. Rákereshet bárki a neten. Sokkal inkább egy szomorú bohóc mondatai, mint egy vicces poéngyárosé.

Persze, itt sír bennem a gyerek folyamatosan! Van jó pár ilyen írásom…

Én alig leltem… De akkor mégiscsak vannak gondolatok, amiket papírra vetsz!

Igen, ezeket leírom - de látod - viszont nem vállalom! Álnéven tettem közzé a többségét. Ha hozzátársítottam a nevem, akkor ösztönösen elvárták, hogy vicces legyen, és naná, hogy csalódást okozott. Jöttek a számonkérő üzenetek, hogy hol van a poén?!

És akkor a benned síró gyerek továbbra is álnéven ír?

Igen, feltűnik egy csomó helyen, csak nem tudják, hogy én vagyok. Épp ez a lényeg, hogy ha valaki ráakad és tetszik neki – én talán meg sem tudom soha… De nincs ezzel probléma. Akkor okozna gondot, ha szépírónak készültem volna, és ehhez képest csak a vicceimmel hódítanék. Egyébként szerintem ez egy egészséges kettősség, ami mindenkiben benne van. Ahogy van éjszaka és nappal, jin-jang, mindenkinek van egy vidám és egy borongósabb oldala. Szerintem a balansz a lényeg. Olyan szép kifejezés az, hogy valamit „kiírsz” magadból - mintha beleordítanál a pusztába, és utána jobb. A tréningek is erről szólnak. Áss egy gödröt, ordíts bele, és temesd be.

Ezek az írások a te kis gödreid?

Igen, de ha ennél a hasonlatnál maradunk, akkor ezek jeltelen sírok. Általában úgy születnek, hogy megálmodom. Felébredek, és egy pendrive-ot kihúzok a fejemből. Ezekben nincs erőltetett tanulság, csupán képek leírva. Hangulatfestés. A stand-upban ugyanezt akarom csinálni. Kommunikációfüggő vagyok, és termék is egyben. Ha a vicces részemet szeretik - semmi gond, mert az is van. Olyan bolt vagyok, ahol nem szeretném rábeszélni a vevőket arra, hogy az alsó polcról is válogassanak. Kereslet – kínálat működik. Ha a fölső polcot szeretnék, vigyék!