Keresztes Ildikó: "Ha benned nincs harmónia, akkor semmi nem lesz rendben”

KI: Szerintem én későn érő típus vagyok. Az elmúlt 3-4 évemben tanultam a legtöbbet magamról. Tudom, hogy minden siker áldozattal és fájdalommal jár. Gondolj bele, mi mindenről kell lemondani egy olimpikonnak vagy egy híres színésznőnek, énekesnőnek, miközben úgy tűnik, hogy az élete csupa fény és pompa. Azt gondolom, hogy ha mindaz, ami történt, nem lett volna, most sokkal rosszabb lenne nekem. Még mindig ugyanaz az ember lennék, aki folyamatosan tépelődik.

KI: Igen, és ez áldás és átok is egyben.

RÁ: Amikor beszélgetünk a kliensemmel erről, azt szoktam javasolni, hogy amikor mélypont van az életében, kérdezze meg magától - látja-e, bízik-e abban, hogy holnap, holnapután jobb lesz? A válasz általában az szokott lenni, hogy „igen, de most nagyon rossz!” Akkor kell igazán elgondolkozni, ha épp kilátástalannak érzi a helyzetét.

KI: Igen. Kialakult bennem, hogy már elkapom az elején. Régebben csak akkor tudtam felismerni, amikor már nagyon-nagyon mélyen voltam. Ez nem azt jelenti, hogy ilyenkor nem zajlik le egy természetes gyász. Szerintem azon át kell esni, túl kell élni, és akkor az ember nem gondolkodik ilyeneken. Akkor annyira el van ásva saját fájdalmában, hogy semmilyen módszer nem segít. Akkor nem vagy az a hős, aki a saját hajánál fogva kihúzza magát. Időre van szükség.

RÁ: Pedig jó lenne magunknak engedélyt adni – egy „szomorúság-délutánt” kijelölni, ha arra van szükségünk.

KI: …és van, amikor kevés egy délután, sőt néha egy hét is!

RÁ: Merni kell azt mondani, hogy most szomorú vagyok, és a szomorúságom ezzel jár. Hogy ma nem akarom magam ebből kirángatni. Akkor át kell élni az érzéseket, és jobb, ha az ember ilyenkor nem hoz döntéseket. Meg lehet kérni a családot, a körülöttünk lévőket is, hogy ezt vegyék figyelembe.

KI: Szerintem ma már nem csak nekünk, reflektorfényben élőknek nehéz ez. Óriási elvárás van mindenféle szakmában. Az ember egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy megmutassa, hogy éppen rossz passzban van. Mintha félnénk elengedni magunkat, kicsit dédelgetni a lelkünket, szeretni önmagunkat. Sokszor mondták a barátnőim, hogy az a legnagyobb problémám, hogy nem szeretem magam. Évtizedekig nem értettem, hogy mit értenek ezalatt. Hiszen egész nap csak magammal foglalkozom! De rájöttem, hogy nem úgy, ahogy kellene. Nem véletlenül járnak az emberek Amerikában pszichológushoz… A mi kultúránkban az terjedt el, hogy csak a testünkkel vagyunk hajlandóak foglalkozni. Ha a keleti kultúrát nézzük, ott a gyerekek abba nőnek bele, azt tanulják, hogy test és lélek nem választhatók el egymástól. Egységet alkotnak. Ha az egyik megbetegszik, akkor legyengül a másik is – nem működnek egymás nélkül. Folyamatosan kéne edzeni a lelkünket is – meditálni, befelé figyelni -, és időnként egyedül lenni önmagunkkal. Amit nagyon megtanultam az elmúlt években - és most nem az önzőségről beszélek -, hogy soha senki nem lehet fontosabb, sem a gyereked, sem az anyád, sem a férjed, mint te magad önmagad számára. Ha benned nincs harmónia, akkor semmi nem lesz rendben.

RÁ: Aki eljön hozzám, az már felismeri, hogy elakadt, és most arra van szüksége, hogy beszéljen. Ez alap. Valamikor nem is kell tanács, csak az, hogy meghallgassák, hogy beszélgessünk, és már ez is megkönnyebbülést jelent. Kimondani mindent fésületlenül nagyon megnyugtató tud lenni.

RÁ: Megszeretni a hibáinkat, elfogadni, hogy épp mélyponton vagyunk, hogy ehhez jogunk van… Belátni, hogy nem kell állandóan topon lenni. A legnagyobb nehézségnek azt látom, hogy a kétségekkel, hibákkal, tévedésekkel együtt legyenek képesek elfogadni magukat az emberek. Belátni és kimondani magunknak azt, hogy „az is az én részem”.

RÁ: A változás tényét általában nem szeretik. Sokkal inkább szól minden arról, hogy semmi se változzon, hisz az jelenti a biztonságot. Konzerválni próbáljuk a pillanatot, a múltat, a jövőt, mindent. A változásra föl lehet készülni, de ez egyénfüggő. Van, aki szeret hirtelen ugrani, és vannak, akik jobb, ha apró lépésekkel indulnak el. Ehhez is kell önismeret. Az idő múlásával egyre inkább vannak tapasztalataink a saját mélypontjainkat illetően. Segíthet ilyenkor visszaemlékezni arra, hogy múltkor mi segített? Biztosan felidézhető, hogy mi jelentett megoldást. Beszélgetés a barátokkal? Egy futás, ami szinte átmosott? Vagy egyszerűen két nap szabadság? Nyilván mindenkinek más…

RÁ: Így van. Az üléseken ezekről is szoktunk beszélni. Föltárjuk a korábbi élményeket, amik kapaszkodókat jelenthetnek ma. És ezt otthon is megteheti bárki. Vagy ha nem megy, akkor érdemes segítségért, támogatásért fordulni, hogy aztán ismét felfelé vigyen a hullám…