Lélekbúvár: Előítéletekről, skatulyákról - Szily Nóra műsora

Z. L.: Két szó, ami alapvetően eszembe jut – a „buta szőke”, ami számomra már tényleg elég elcsépelt skatulyának tűnik, de időről időre megjelenik. Nyilván ezt lehet fokozni: biztos nem dolgozik, könnyű az élete, és folytathatnám…

F. A.: Tekintsük át az egész folyamatot, hogyan jut el az ember az előítéletességig. Normál funkciónk, hogy a világot rendezzük, hiszen rengeteg információ zúdul ránk, amikkel nem tudnánk mit kezdeni, ha valamilyen rendszert nem vinnénk bele. Ezért kategóriákat hozunk létre, ami azt jelenti, hogy hasonló tulajdonságok mentén csoportosítunk embereket. A példádból kiindulva létrejöhet a szép lányok kategóriája, de ugyanígy a roma gyerekeké, és sorolhatnánk a példákat. A kategóriákkal önmagukban még nem lenne baj, csakhogy gyakran a tulajdonságlisták hiedelmekkel bővülnek, amik inkább az érzelmeken alapulnak, távol vannak a tapasztalattól, általánosításokra, túlzásokra épülnek, és olyan merevvé válnak, hogy bizonyos csoporttulajdonságokat mindenkire érvényesnek találunk. Tehát egy túlzó általánosítás, merev sztereotípia jön létre, és ehhez már nem kell sok, pusztán egy értékítélet, egy attitűd – negatív vagy pozitív –, és abból lesz az előítélet.

F. A.: Minél merevebbek a sztereotípiáink, annál előítéletesebbek vagyunk.

Z. L.: Én szinte a nyilvánosság előtt nőttem fel, és ezekkel az előítéletekkel vagy skatulyákkal egy ideig még nem szembesültem, de talán azért nem, mert nagyon fiatal voltam, és naiv, csak éltem az életemet, és nem is foglalkoztam ezzel. Aztán később, amikor kezdtem érni, nővé válni, kicsit befelé is figyelni és a belső értékekkel foglalkozni, akkor viszont rettenetesen elkezdett zavarni, és nem nagyon értettem, hogy miért történik ez. Hiszen megjelent egy 15 éves kislány, egy Britney-hasonmás, aki utána szépségversenyeket nyert, aztán adódtak az életében lehetőségek, hogy az agyát is használja. Múltak az évek, műsorokat vezettem, iskolába jártam – vagyis én elkezdtem változni, de az emberek véleménye megrekedt azon a szinten, ahol elkezdtem ismertté válni.

F. A.: Érdemes azon elgondolkozni, hogy miért történhet így. Hogy milyen skatulyákat állítanak föl az emberek. Ha belegondolunk, egy kamaszlánynak megbocsátható, hogy színésznősködik, Britney Spears-t játszik, vagy modellkedik, de az hogy még okos is legyen, azt azért nagyon nehéz bevételezni. Ezen a ponton ránézhetünk a saját irigységünkre, negatív érzéseinkre, mert ezek mentén kezdjük el a másikat leértékelni.

F. A.: Sok funkciója lehet ennek. Akár a bűnbakképzés, ami azt jelenti, hogy elkezdem a másikat felelőssé tenni a saját problémáim miatt. Kerítek egy csoportot vagy a csoportnak egy képviselőjét, hogy ő tehet mindenről, és minél távolibb és általánosabb, annál inkább okolhatom őt. Hozhatunk súlyos történelmi példát, ami egészen a holokausztig vezetett. Az, hogy van egy bizonyos embercsoport, akik miatt nekünk nagyon rossz, és a társadalmi válságok idején nagyon jól jön ez az elmélet, hogy…

F. A.: Igen. A másik eset, amikor nagyon szorongóak vagyunk, és nem értjük a szorongásunk lényegét, ezért üldözőket találunk. Ő miatta szorongunk, ő fenyeget bennünket, tulajdonképpen a saját lelki problémánkat rakjuk ki, és projektálunk.

F. A.: Azt gondolom, és reméljük, hogy így van, hogy Linda szép, okos és sikeres is, de ha én bizonytalan, frusztrált vagyok, vagy nem úgy mennek a dolgaim, akkor elkezdhetem őt irigyelni a saját hiányaim mentén. És hát valljuk be, az irigység nagyon kellemetlen, destruktív érzés, és elvezethet oda, hogy megjegyzéseket teszek rá, elkezdem őt leértékelni, vagy akár a média szintjén is céltáblává válhat egy ilyen személy. Ugyanakkor, hogyha egy kicsit empatikusabbak tudnánk lenni, és oda tudnánk figyelni az egyénre, aki más, mint a csoport összes tagja, akkor lehet, hogy nem gondolnánk így. Ha közel tudnánk – akár Lindát is – engedni, akkor el tudná mondani, hogy nem olyan egyszerű az ő élete sem, járja az útját, neki is vannak nehézségei…

Z. L.: Én csak arra tudok gondolni, hogy a sajtóban egy skatulyázott képet sokkal könnyebb eladni valakiről, és arról minél több bőrt lehúzni, mint mögé menni és megmutatni, hogy valaki milyen valójában. Az utóbbi időben próbáltam kicsit jobban feltárni, megmutatni a lelki oldalamat, de a legtöbbször azt tapasztaltam, hogy szinte mindig ugyanaz történik. Jönnek a sztereotípiákkal teli kérdések, és nekem folyamatosan cáfolnom kell. Egy idő után azt veszi észre az ember, hogy hiába minden szándék, hogy végre másról, máshogyan beszéljünk, nem nagyon talál rá terepet, fogadókészséget, legalábbis a bulvár szintjén, mert nem érdekel senkit.

F. A.: Amit Linda mondott, pontosan megmutatja a sztereotípiák igazi természetét – a merevséget. Az információközléssel, felvilágosítással, tájékoztatással ezeket a sztereotípiákat nem tudjuk megszüntetni. Miután ezek nem a tapasztaláson alapulnak, hanem inkább hiedelemrendszereken, illetve az előbb említettük, hogy nagyon sok énvédő funkciójuk van, ezért ezek nem hatnak. A közelség, tehát a saját tapasztalat nagyon sokat számít az oldásukban. Ezt tapasztaljuk iskolai közegben, ahol sokat lehet tenni a prevencióért, például amikor különböző csoportokhoz tartozó gyerekek együtt vannak. Ott oldani lehet a sémákat. De nagyon számít, hogy ki milyen szemléletű, mennyire autoriter családban nő fel.

F. A.: Kételyre és empátiára. Hogy az ember mögött van egy történet, és semmi sem fekete-fehér. De ehhez nekünk magunknak sem szabad előítéletesen és sztereotip módon megnyilvánulni, úgyhogy nagyon nehéz… Azt gondolom, hogy a társadalomnak nagy felelőssége van ebben, hogy mennyire használja a sztereotípiákat, vagy mennyire oldja őket. Például azokban az országokban, ahol tiltva van az előítéletesség, meg lehet figyelni, hogy a sémák csökkennek. Vannak olyan hatalmi beállítódások, ahol jól jön az adott vezetésnek, hogy az előítéletességet erősítse, hiszen sok agresszió ömlik bizonyos kiszolgáltatott csoportokra, és létrejön valamiféle hamis egyensúly, hogy a hibást mindig meg lehet találni.

Z. L.: Én most ezt élem, hiszen nem lehet mindenkinek megfelelni, és nagyon könnyű beleesni abba a hibába, hogy az ember annyira belemerül ezekbe a dolgokba, hogy a századik kommentelő megjegyzése is megbántja. Pedig nem kellene ezekkel foglalkozni, hiszen attól nekem nem lesz rosszabb vagy jobb életem, hogy egy számomra teljesen ismeretlen ember mit gondol rólam. Persze ezt így elméletben könnyű mondani, de közben meg azt gondolom, hogy a támadások személyiségtorzulást is okozhatnak. Az ember egy darabig bírja, aztán azt veszi észre magán, hogy egyre többet agyal azon, hogy miért csinálják ezt, és miért nem lehet ezen változtatni?

F. A.: Pontosan. Linda jól bemutatta ennek a lélektanát, hogy a leértékelés minél erőteljesebb és minél közelebb kerül, beül az emberbe. Nézzünk meg egy kisgyereket – akinek még kialakulatlan az identitása. Például egy roma kisgyerek, aki amúgy is nehéz helyzetből jön, ha előítéletekkel találkozik, és nem ugyanazt, sőt sokkal kevesebbet várnak el tőle, akkor az a jelenség, amit említettél – az önmagát beteljesítő jóslat – egyre inkább az övé lesz, és be fogja bizonyítani, tudattalan módon, hogy ő tényleg nem tud teljesíteni.

F. A.: Igen. Akár negatív, akár pozitív módon megfigyelhető ez a jelenség. Hallottam olyan esetet, hogy IQ-tesztet töltettek ki gyerekekkel, és az egyik nem a saját, hanem egy másik – nagyon magas – eredményét kapta meg. Azt gondolta, hogy az övé, és elkezdett extrajól teljesíteni. Vagyis a pozitív előfeltevések is óriási hatással bírnak. Ezért kellene tudatosítani, hogy milyen óriási a felelősségünk.