Steiner Kristóf: Az utazó naplója

Mikor is megy a gépem? Pénteken... Jesszusom, dehát az holnap van. Azaz ma! Hajnali négy óra. Becsekkolás-kicsekkolás. "Maga csomagolta a táskáját?", "Van a kézipoggyászban folyadék?", "Mi a célja a látogatásának?" - a kérdésekre gépies mosollyal felelek, míg az egyenruhás kislány be nem pecsételi a 15. izraeli bélyegzőt az útlevelembe. Angliában pedig már nem is pecsételnek, amikor fesztiválokra, interjúkra érkezem... szerencsére. Máskülönben az igazolványképemen volna már csak hely. Picike adag vegakaják, aprócska zsemlékkel, híg kávéval - biccentve veszem át őket a teli szájjal vigyorgó légiutaskísérőktől, melyek közül a srácokkal valahogy minden esetben kialakul egy kis futó szemkontaktus. Ugyanaz a forgatókönyv... minden járaton.

Reggel, mikor a telefonom pittyegésére lenyomom a szundit, másodpercekig tart, míg felfogom, hol vagyok: a Londonban bérelt kisszobánkban, a Tel Aviv-i otthonunkban, vagy épp a papámnál. "Kristóf, ébresztő." Kelteget valaki finoman. A papám az? Vagy a kedvesem? Igen, ez az édesapám... Budapesten vagyok. Gyors kávé, be a kocsiba, és irány valamelyik reggeli műsor stúdiója. Majd egy szinkronstúdió, ahol egy sorozat egész évadát vesszük fel egyetlen nap alatt... én vagyok a címszereplő magyar hangja. És közben csörög a telefon... egy régi barát hív: "Hallom, itt vagy Pesten! Mikor iszunk meg egy kisfröccsöt?" Mosolygok... "Ma este?" Ekkor már a második éjszakát vészelem túl alvás nélkül: a lapzárták nem várnak. És a barátok sem.

"És, Matannak hogy tetszik az orvos-élet?", "Milyen lesz az új könyved?", "Mi ez az új style?"... ugyanazok a kérdések, mintha minden ember ugyanazt a forgatókönyvet kapta volna meg, és egy válogatásra tartanék arra vonatkozóan, ki teszi fel a kérdést a legérdeklődőbb, őszintébb mosollyal... de a legtöbben valahogy nem tűnnek igazán izgatottnak. Viszont csinálunk közös fényképet... sokat. Álmosan somolygok a képeken: ezt én is szeretem. Legalább emlékezni fogok rá, hol jártam ebben a négy napban. A volt kollégák közben elmesélik: az "anyacsatornámnál" az a pletyka járja, hogy halálos beteg vagyok, és valami titokzatos kezelést kapok külföldön. Erre bizonyíték, hogy - idézem - foltokban nő a szakállam. Meg sem lepődöm.

Ma aludtam három órát... frissnek és üdének érzem magam, mielőtt betoppanok a Budapest Média Centrumba, ahol 15 tininek tartok órát. A mai feladat: egy klasszikus sztori "kibeszélő show"-s megjelenítése. Az alkalmi Mónikák és Balázsok kétségbeesetten próbálják viselkedésre bírni Mercutiót és Gollamot a Gyűrűk Urából és Simbát az Oroszlánkirályból. A "gyerekek" élvezik a játékot: őszinték és tehetségesek. Hátradőlök, amíg megérkezik az SMS: itt van értem az autó. Indulunk a Soundra forgatni a MusicPlus zenetévével, amelynek a főszerkesztője vagyok. A negyvenfokos melegben álldogálunk a sorban a bejáratnál, majd az interjúk helyszínein, míg végül a forróságtól és a fáradtságtól kidőlök egy bokorban a parton. Alszom pár órát. Csend van.

Becsekkolás-kicsekkolás. "Máris mész vissza?" - köszönt a biztonsági kérdéseket feltevő srác a reptéren, és végigpörgeti az útlevelemet. Tranzit... hatalmas kávéval a kezemben próbálom ébren tartani magam. A repülőn még be kell fejeznem egy cikket... friss, fiatalos, üde és kreatív kell, hogy legyen. Miért ne menne? Elvégre kipihentem magam tegnap, a bokor alatt. Kész... sokat kuncogtam rajta, és a mellettem ülő is bele-bele pillantott, amíg elbóbiskoltam. Leszállunk, taps a pilótának, be a taxiba, ki a taxiból... megüt a párás kánikula. Érzem a tengert. Ez feltölt energiával egy újabb pár órára. Ledobom a táskám, felnyitom a MacBookom, és írni kezdek... a Life.hu-ra még nem is írtam semmit. Berreg a ventilátor, merengek... adni akarok valami igazit. Egy darabot az életemből azoknak, akik hétről hétre "velem tartanak" az utazásokra: Medkónak, Lydiának, Gyurmának és a többieknek a fórumról. Egyszer velük is jó volna találkozni! Talán majd legközelebb, mikor hazalátogatok.

De mikor is lesz az?