Steiner Kristóf: Egy különös találkozás

Már-már reflexszerűen a táskámba nyúltam, hogy átnyújtsak neki egy érmét, de ahogy a szemébe néztem, úgy éreztem: ennek a lánynak néhány forintnál többet kell adnom. "Hol laksz?" - kérdeztem tőle, és bár magam sem tudtam, mire gyanakodtam, már a sóhajtásából tudtam, hogy rátapintottam a lényegre. "Intézetisek vagyunk" - bökte ki, és a háta mögé mutatott, ahol három vele egykorú leányzó ugrabugrált a járdaszélen: vihorásztak és énekelgettek, ám amikor felénk pillantottak, hirtelen elkomolyodtak. "Ők a szobatársaim. Négyen vagyunk lányok az egész intézetbe'." Az egyikük - vélhetően a lánycsapat bandavezére - mufurc képet vágva odanyargalt hozzánk. "Most mit kell égetni minket?" - kérdezte a barátnőjétől, és a feje búbjáig vörösödött volna, ha nem takarja az üstökét sűrű fekete haj.

"Nincs ebben semmi kínos" - mosolyogtam rá. "Én kifizetem az ebédeteket, és azzal, hogy megosztjátok velem a történeteteket, mindketten adunk valamit egymásnak." A kis gettóhercegnő vonásai azonnal lágyabbá váltak: látszott rajta, hogy jó ideje nem beszélgetett senkivel saját világának falain kívülről. "Az én szüleim meghaltak, az övéi meg nem törődtek vele" - fogta rövidre. Azonnal könny gyűlt a szemembe, de tudtam, hogy ez nem az a helyzet, amikor elgyengülhetek. Nagyot nyeltem, és afféle sosem volt bátyként azt mondtam nekik: "Jegyezzétek meg: semmi szégyellnivaló nincs a helyzetetekben. Ami pedig most hátránynak tetszik, az valójában lehetőség: másnak gyakran harmincéves koráig a feneke alá tolják a szülei a széket, ezt követően pedig - mintha az egyik vonatról szállnának át a másikra - a férjük, feleségük folytatja a kiszolgálásukat. Az élet csak megtörténik velük. Ti viszont mát most, tizenévesen olyan szerencsések vagytok, hogy felelősséget vállalhattok a döntéseitekért. Ezt pedig ki kell használnotok."

A két Lotti meghökkenve pislogott rám, majd az egyikük széles vigyorra fakadt, és kibökte: "Fenn vagyok ám Fészbukon!" Elnevettem magam, majd előkaptam egy tollat és egy papírt, hogy leírjam a nevét. "Tudni szeretném, mi van veletek. Ne tűnjetek el" - somolyogtam, és a kezükbe nyomtam egy ezrest. "Az első felelősségteljes döntésetek akár az is lehet, hogy gyros helyett falafelt választotok a töröknél" - vetettem oda búcsúzóul... hiába, kibújt belőlem a vegán aktivista. Ekkorra azonban a lányok már az utca túloldalán szaladtak a büfé felé. Hosszasan néztem utánuk, majd sarkon fordultam, és folytattam az utam a papám lakása felé... ám most már egészen más színben láttam az Andrássy utat. Azóta akárhányszor eszembe jutnak, keserédes nosztalgiával gondolok rá: bárcsak egy falat pita helyett egy talpalatnyi otthont is adhattam volna nekik... és egy kicsit abból a törődésből, amit én kapok az édesapámtól, közel három évtizede. Hiába, mindig van miért... azaz kiért dolgoznunk.