Steiner Kristóf: Megmentőink, a mantrák

Ismerős a kép, amikor egy bevadult kutya teljes erőbedobással küzd egy bottal, amit a gazdája mosolyogva rángat előtte? A kutyus - bár eleinte játéknak tetszik neki a dolog - néhány perc alatt úgy beleéli magát a harcba, hogy el is felejti: valójában nem a bot, hanem a szerető gazdi az, aki hergeli őt. Rav Berg, a Kabbala Központ igazgatója azt tanítja, így felejtjük el mi magunk is, hogy a nehézségek csupán eszközök. A mi "botunk" lehet egy bosszantó főnök, egy hirtelen jött haláleset, vagy a magány és a depresszió. Ezek mögött viszont mindig ott van valaki, aki szeretetteljes törődéssek irányítja a dolgokat - olyankor is, ha az áldás tragédiának tűnik. Ez a valaki pedig Isten, más néven a saját, tiszta, önzetlen énünk. Igen, mi magunk "rendeltük" meg a drámát.

Madonna egyik dalában azt énekli: "Te sétáltatod a kutyát, vagy a kutya sétáltat téged?" Minden pillanatban emlékeznünk kell rá, hogy ha elengedjük a pórázt, elveszítjük a kontrollt. Eszeveszetten rohanunk majd, hogy utolérjük önmagunkat, miközben saját magunk elől menekülünk. Amikor pedig az összeomlás szélén kételkedni kezdünk abban, hogy lesz-e erőnk ismét elkapni a fonalat, beindul a dominóeffekt. Hirtelen minden és mindenki hibás lesz az állapotunkért - kivéve önmagunkat, természetesen. És amikor már az önmarcangolás és mások lelki terrorizálása is csődöt mondott, még mindig van egy "mentsvára" az egónknak: "Nem mindegy? Egy életem van, úgy cseszem el, ahogy akarom". Amikor tehát a szürke köd elborítja az agyunkat, a lelkünket, a szívünket, érdemes emlékezni ezekre a mantrákra...

Bármikor újjászülethetek - Jud, Lámed, Jud

Ebben a pillanatban is újrakezdhetem, és a tévedéseim, gaztetteim vagy butaságom következményeivel az életemben nemhogy szegényebb, de gazdagabb lettem. Szerencsés vagyok, hogy a második, harmadik, századik, sokadik kört már a tapasztalatokkal gazdagabban kezdhetem meg.

Minden jó és rossz belőlem fakad - Jud, Hé, Hé

Akármi történik velem, az azért alakult úgy, mert megszolgáltam. Minden napsugarat, minden villámcsapást. Akikről úgy érzem, megvezettek, igazából a mentoraim voltak: megfogták a kezem, és elvittek egy önmagammal vívott csata mezejére, ahol tisztíthatom a karmámat.

A halál csupán illúzió - Vav, Vav, Lámed

A halál illúziója pedig az egoizmusom legnevetségesebb próbálkozása arra, hogy eltérítsen a hazafelé vezető útról, amelyen járhatok akár tízezer életen át, hinni fogok benne, hogy akár tíz perc alatt is megjárható. Minden kétséget kizárva.