Rudolf Péter: "Nem megy egymás nélkül." - Szily Nóra interjúja

Hogyan reagáltál a nagyokra? Meghúzódtál szerényen? Volt benned tekintélytisztelet?

Bennem mindig is volt, de igyekeztem ellene dolgozni. Mindig valamiféle macsóskodó, vagánykodó, be-beszóló figura képét festettem, de nagyon is volt bennem tisztelet, és jobban is érzem magam, ha ülök egy térben és van kit tisztelni, mintha nincs.

13 éve szabadúszó vagy, amit sokan vergődésként élnek meg, neked inkább lubickolás. Amikor léptél miben hittél? A szerencsében, a tehetségedben,vagy a sorsban, hogy nem hagy elveszni ? Az egy nagy döntés volt. A biztonságos, méltóságteljes Vígszínházból kilépni a bizonytalanba...

Nem volt jó a közérzetem. Ez ilyen egyszerű. Ott voltam 18 évig. Az nem kevés... Utána akartam járni, hogy az a fajta konformizmus, ami ott jellemző volt rám akadályoz-e abban, hogy előbbre lépjek, vagy a gát én magam vagyok. Az előbbre lépés persze nem szamárlétrát jelent, nem valamiféle becsvágy hajtott, hanem nagyon is szakmai kérdés volt. Azt éreztem, hogy tovább kell mennem. Nagyon sokan jöttek el onnan, akikhez közöm volt, sokan maradtak is. Egy időben azzal a közepes minőségű szellemességgel érveltem, hogy "én átszerződtem a Vígszínháztól az elszerződtekhez"... Amiben volt igazság.

Függetlenként megtanultál nemet mondani? Vagy rájöttél, hogy leginkább igent kell...

Nem tanultam meg. Ezt nagyon ügyetlenül csinálom. Nagyon rossz szervező vagyok, bár látszólag nem úgy néz ki, elismerem. Iszonyú mázlim volt, mert annyiféle dolgot csináltam, mindig történt velem valami, de nagyon sok haszontalan kört is futottam. Rengeteg fölösleges mondatom és döntésem volt - de ezzel nincsen semmi baj, nyilván ez is én vagyok. Az én vergődésem az - ami persze veszélyes mondat akkor, amikor nagyon sok tehetséges embernek nincs munkája -, hogy ebben a sokféleségben jó döntéseket hozzak. Hogy ne sodródjak félre abból a keresési indulatból, hogy egy másfajta színházcsinálás érdekel. A színházi színészi életem valószínűleg teljesebb lett volna, ha folyamatosan a Vígben teszem a dolgom, de annyi minden ért azóta, és annyi mindennel foglalkozom, hogy azok alapvetően mégis a döntésemet igazolják - az alkatomnak meg egyébként nem áll rosszul ez a "sok mindenbe való beleharapás".

Hisz oly sok helyen számítanak rád, és meg kell felelni - ugye amit otthonról hoztál... A szüleidre azért rápillantanék még egy picit. A hatásukra...

Igazán az hat az emberre, hogy hogyan léteznek. Azért a gyereknevelésnél hamar rájön az ember, hogy mondhatsz, amit akarsz, ha nem aszerint cselekszel... Ahogy nézem az életüket, ahogy most is fogják egymás kezét, az imponáló. Csodás emberek. Általában kibeszéltük a dolgokat. A moralizálás, az ügyek körbejárása napi penzum volt. Hogy a dolgok ne pimpósodjanak meg az emberben. Mondd ki! Ha bajod van, képviseld. Mindeközben ők a végletekig tisztességesek. A balekság határáig. Nyilván az ember egy ilyen közegben, mint a művészvilág, sem balekká, sem törtető szélhámossá nem akar válni. Az a baj, hogy ha a fejembe veszek valamit és meg akarom csinálni, akkor egyszer csak egy piacon találom magam. Hallottam, hogy Németországban egy állásinterjún 70 százalékban számít, amit ott nyújtasz, és 30 százalék az előéleted, a kapcsolatrendszered, az egyéb kategória. Magyarországon ez fordítva van. Minden üggyel kapcsolatban, és ha elkezdesz ebben a közegben mozogni, akkor attól félsz, hogy előbb-utóbb sáros leszel, hogy hozzád tapadnak dolgok, amiket nem szeretnél... Hogy hol van az ésszerű kompromisszum, hogy egy ügyet megcsináljak, végigvigyek, nem átlátható mechanizmusokban, azt egyelőre nem tudom eléggé. Az a kérdés, hogy mivel szemben legyél alázatos. Mert alázatosnak - egyébként azt gondolom - nem is emberekkel, hanem ügyekkel szemben lehet lenni. Ha csinálunk egy előadást, akkor azzal szemben kell alázatosnak lennem, és ebbe belefér, hogy megvívok egy egyáltalán nem alázatos harcot egy névelőért, egy mondatért, egy mozdulatért - ezt szokták összekeverni. Nyilván ezt kéne kiterjeszteni arra is, amikor van egy ötlet, egy vállalkozás, amit össze szeretnék rakni. Akkor azzal szemben kell alázatosnak lennem és vannak barátaim, akikkel arról vitatkozom, hogy ki mit engedhet meg magának azért, hogy maga a történet létrejöhessen. Attól félek, hogy ha én megengedek magamnak ezt meg azt, akkor én magam változom, és már a saját történetem nem tud olyan hiteles lenni, ha a tükörbe nézek.

Már nem egészen olyan szabályok működnek, mint a szüleink idején. Benned nincs kétely, hogy mit is kéne a gyerekeidnek átadni? Hogy vajon az a holnapra is érvényes lesz-e?

Azt gondolom, hogy én is csak a létezésemmel tudok érvelni. Biztos voltak éles helyzetek, amikor tanácsot kértek, és akkor elmondtam a véleményem - de saját döntéseket kell hozniuk. Nem akarok a saját valómmal rájuk telepedni, bár nyilván az ember hat. Én annál azért optimistább vagyok, mint te. Nem gondolom, hogy ezek a szabályok nem működnek. Vegyünk egy egyszerű példát. A fiamtól háromszor próbálták ellopni a mobilját, úgy, hogy odalépett hozzá valaki, és azt mondta, hogy föl kell hívnom az anyukámat, és légy szíves add oda - majd elfutott vele. Ilyenkor mit mondasz a gyereknek? Hogy ne akarj segíteni valakinek? Mert mi van, ha tízből egy tényleg fel akarja hívni? Közben az életösztönnek is működnie kell. Ez mindig is így volt. Talán annyiban változott a világ, hogy folyamatosan résen kell lenni. Például fontos, hogy tudd, el is futhatnak a telefonnal. Ajánld fel persze, hogy fölhívom én, mondd a számot, segítek. Ilyenkor nyilván azt tudom mondani, hogy akarj segíteni, ne legyél folyamatosan gyanakvó, de tudd, hogy mire számíthatsz. Egy helyzetre rá kell látni - ez a legfontosabb. Fel kell hívni a gyerek figyelmét arra, hogy az élet nem habostorta - hogy egy egyszerű iderángatható és tökéletes mondatot mondjak -, de próbáljon sütni egyet, vagy törekedjen rá. Régen tényleg egyszerűbb képletek voltak talán... Ma erősebb a zsongás, több információ ér, nagyobb halmazból kell kiválasztani a jó döntést - ugyanaz a feladat, csak közben nagyobb a zaj. Nehezebb befelé figyelni, de szerintem ez alapvetően Pesten van így. Lassan azt érzem, mintha ez egy másik ország lenne. Minden előnyével és hátrányával. Nagyon kettévált a létezés, úgy látom.

Vágysz abba a másikba?

Abszolút. Nyilván a gyerekkori élmények egyre inkább erősödnek. Mindenki azt hiszi, hogy én egy flaszterbetyár voltam, pedig 1966-ig az alapvetően meghatározó éveimet effektíve egy kis faluban éltem. Az beépült.

Mi? Csend, más tempó?

Végül is igen. Rájöttem, hogy nagyon sokat bóklásztam egyedül kicsiként. Állandóan ellógtam az oviból, sétáltam, és meditáltam. Itt vagyok egy ilyen túlpörgött csávóként elkönyvelve, de valójában az alapélményem az, hogy egyedül mászkálok Vácdukán, ahol a szolgálati lakásunk, házunk után már a mező volt. Az Őrségben rájöttem, hogy azért szeretek lejárni, mert az pontosan ugyanolyan táj, mint az volt. Az ember ezekhez vissza-vissza akar térni, ez normális. Amúgy én itt is megtanultam kikapcsolni. Nyilvánvalóan már meghülyültem volna, ha nem így lenne. A legkülönösebb helyzetekben tudok befelé figyelni. Például remek kávéházi ember vagyok. A nyüzsgés közben kifejezetten meditációs állapotba tudok keveredni, tehát nekem tényleg a 30-as évek tetszenének, hogy ha azt a 2 világháborút sikerülne kiiktatni az elejéből meg a végéből. Az a hangulat jólesne, csak ritkán adatik meg.

Hisz folyamatosan dolgod van. Színház, film, talán kiemelhetem az Üvegtigriseket, és közben megérkezett a Beugró is. Rólad mikor derült ki, hogy ilyen a humorod? Nézőként mi leginkább ott szembesültünk vele, hisz az nem megírt szerep. Kattog az agyad, jön a poén, mint a villám...Te az osztály bohóca voltál? Humor az izmok helyett?

Sok helyzetet oldottam meg így, de nagyon érdekes, mert közben ez a gyávaság egy formája. Nagyon éles helyzetekben tudtam olyan mondatokat megfogalmazni, hogy elmondtam, amit akartam. Mindenki röhögött, és ez esélyt is adott arra, hogy akivel szembefordultam - az is elmeneküljön a helyzet elől és ezzel az egésznek az élét elvegyem. Én így élek, mióta az eszemet tudom. Imádtam azokat a feladatokat, amikor a főiskolán improvizáltunk. Az ember olyankor egyébként szinte íróként működik. Az más kérdés, hogy nekem ehhez felmegy az adrenalinszintem. Ugye az improvizációban bizonyos értelemben nem tudsz hazudni, mert a dolog ott születik. Frusztráltan vagy önkontrollal nem lehet csinálni, és nagyon fontos hinni, hogy a másiktól kapsz. Ez nagyon érdekes. Ha szülsz egy tervet, akkor rossz lesz. Kell egy nagy belső béke, hogy amit a másik mond, az hasson rám és akkor mindenféle hatásokat kivált belőlem. Az már más kérdés, hogy az egy külön képesség, hogy fordulatot és véget tudsz-e csinálni. Akkor már kombinálni kell. A Beugrónál bizonyos ritmusa van a jeleneteknek, és tovább kell lépni.

Hát ez is tölt, még ha pihenés kevés is jut.

Igen. Elmentem a fiammal Tisza-túrára. Egyébként a focin kívül a víz kapcsol ki a legjobban. Nagyon szeretek evezni. Ez is egy nagyon édes film volt, amibe mi folyamatosan belekeveredtünk. Zuhogott az eső, ember nem volt a Tiszán, de azért mi elindultunk, és rácsodálkoztam az országnak erre a részére... Sehol nem fizethettem, ami egészen megható. Miközben nehezen élnek, de szánalmas lett volna, ha nem hagyom, mert akkor megbántottam volna őket. Nagyon jó érzés volt. Nyilván az volt a csúcs, hogy a fiammal együtt lehettem hosszan... A lányommal is elmentem Párizsba! Ott bóklászni vele - nem kell magyarázni... Nem volt csendes nyár, de megérte.

Mit kezdesz ezzel a rád ömlő szeretettel, amit az emberektől kapsz?

Óriási erőt ad.

De felelősség is.

Abszolút. Azt gondolom, hogy csak a magam útját tudom járni, és úgy hiszem, hogy amin eddig baktattam, az nagyon sok nehéz helyzetben, bajban lévő embernek szerzett örömet. Tehát ilyen értelemben van valami dolgom.

Már rengeteget tettél - és az idő halad. Zavar?

Igen, zavar. Szívesen megállítanám. Az 50. születésnapomra a feleségem egy elképesztő meglepetést szervezett. Elvittek külföldre úgy, hogy nem tudtam hova készülünk, egyszer csak Ferihegy felé vettük az irányt, 3 napot töltöttünk együtt, hazaérve vártak a barátaim a lakásunkban. Akkor kimondtam egy kulcsmondatot: "Én vagy nosztalgiázom, vagy terveket szövök. Itt és most a jelenben tudok boldog lenni!"

De miért is zavar az idő múlása?

Az zavar elsősorban, hogy zavar! Hisz nem kéne. Hát így van rendjén. Nyilván a halált is el kell majd fogadni. Valószínű az képes rá, aki tudja, hogy mit és miért csinált, vagy megbocsájtja önmagának, ha nem azt csinálta.

Benned e tekintetben béke van?

Nem. Nagyon nem. Nagy bajban lennék! Nem raktam rendet sok értelemben. Nagyon sokszor állítottam rossz fontossági sorrendeket, de nyilván az a mondat nagyon fontos, hogy igen, ez is én vagyok. Ha nem szereted önmagad, akkor ki szeressen? Az nagy baj. Az idővel való foglalkozás iszonyú energiákat vesz el. Normális esetben minden nyafogásod és minden bajod értékké válik, ha meg tudod fogalmazni, és ebből születni tud egy film, vagy ennek nevében tudsz elmondani egy verset. Ebben a szakmában ez óriási csoda és mázli. Akkor bocsátható meg az én pöszmétézésem, hogy ha valahogy hasznos dologgá válik. Ha nem, akkor nyafogás marad. Ha arról beszélgetünk, hogy mi a viszonyom a halálhoz, akkor az is egy furcsa motor, ha nem fogadod el. Az én nagy-nagynéném 101 éves volt, amikor elment. Ő mondta azt a döbbenetes mondatot 97 évesen az édesanyámnak, hogy nem veszem föl ezt a ruhát Évikém, mert öregít. 97 évesen! Na rá nem lehet azt mondani, hogy feladta. Ő az, aki kiírta az ajtófélfára hogy "holnap", és a halálnak mindig másnap kellett jönnie. Mert hát azt beszéltük meg, hogy holnap, nem? Közben a kérdés az, hogy mit kezdesz azzal a plusz nappal? Érzem, hogy múlik az idő, de arra próbálom nevelni magam - nagyon nehezen megy -, hogy ne ezzel foglalkozzak, ne a jövőbe helyezzem magam, hanem azt nézzem, hogy ma mit lehet tenni. Elviszem a kutyát sétálni - az jó, de van, amikor szaporábban lépek. Ne akarjak gyorsabban menni ! Legyek jelen a mostban. Ez a legfontosabb.