Gálvölgyi János: "Soha nem szálltam el magamtól" - Szily Nóra interjúja

Egyáltalán hogy lehet neked átküldeni egy cikket? Az a hír járja, hogy nem élsz a technika legújabb vívmányainak bűvöletében...

A feleségem e-mailezik, én nem. Az internet egy csoda jó dolog. Beütök egy nevet, és minden ott van előttem. Ez fantasztikus, de bajom van azzal, ahogy használják. Ami ott folyik, az maga a 21. század. Hogy mi a véleménye Gipsz Jakabnak rólam vagy a világról, engem miért érdekelne? Amikor a nevemet használják fel ürügyként, hogy egymással csevegjenek, ahhoz mi közöm? Láttam néhány kommentet, hát ebben a játékban én nem veszek részt. Ami az interneten megjelenik, gyakran mocsok és szemétség. A számítógép olyan, mint egy telefon. Én azt is nagyon jól használom. Nem tudom a számom, ezért nem tudom neked sem megadni, viszont nekem jó, mert ha kell, akkor tudok telefonálni.

Igen. Te voltál az egyetlen ember, akit nem tudtam mobilon hívni.

Ezen jó sokan meg is szoktak sértődni.

Csak egy hétjegyű budapesti számot kaptam.

Igen, de ha valaki nagyon akar, az elér.

Te nem akarsz azonnal rendelkezésre állni?

Nem. Egyetlenegy ember tudja a számomat, Hernádi Juci, és persze a családom, de ők se hívnak, csak ha baj van. Attól megőrülnék, hogy beszélgetek veled, és közben csörög: "Bocsánat, pardon, ne haragudj, aha, igen, semmi, aha, szia. Hol tartottunk?" - én ettől egyszerűen megbuggyannék! Minek? Nekem nagyon jó, itt van a számod, és ha valami gond lett volna a mai találkozónkkal, akkor fel tudtalak volna hívni.

Te el tudtál volna érni engem, de én nem tudtam volna jelezni, ha valamiért kések pár percet...

Hát, bizony, akkor itt ülök, és bosszankodtam volna.

Hallgatom a beszélgetéseidet a rádióban. Azt vettem észre - cáfolj meg, ha nem így van -, mintha élne benned valami nosztalgia. Olyan sok emléked jelenik meg a műsorban. Sokszor utazol vissza az időben.

Nekem ez nem nosztalgia, csak borzasztóan bánt, hogy annyi mindenről nem tudnak a mai fiatalok. Vannak nevek, akikről már azt sem tudják, hogy kicsodák. Úgy érzem, hogy ameddig vagyok, emlegetem őket, hisz addig él valaki, amíg a neve forog, de nincs ebben semmi tudatosság. Amúgy meg ezekben a péntek délelőttökben azt szeretem, hogy olyan emberekkel beszélgethetek, akikkel különben nem nagyon lenne módom, például Szabó Istvánnal vagy Csányi Vilmossal. Akár hiszed, akár nem, én már szerdán elkezdek készülni erre, pénteken pedig már ott ülök fél 9-kor. Most amikor már idézőjelbe téve egy öreg profi vagyok. Az adás 10-kor kezdődik. Vajon miért ülök én ott olyan korán, amikor gyűlölök fölkelni reggelente?

Tényleg, miért?

Mert élő adás lesz, jaj, jaj! Nehogy az úton valami történjen velem. Pedig mi lenne? Hát adnának zenét, de én ott vagyok másfél órával korábban, mert fontos.

Este 7 előtt a színházban is van "jaj, jaj"?

Hát hogyne. Tudod milyen pokolian jó meg rossz érzés, hogy ott ül 800 ember fölajzva, fölmegy a függöny és bemegyek a színpadra? Az borzasztó nagy nyomás - biztos nem mindenkinek tetszem -, ha én nem vagyok aznap este jó. Hogy esetleg valami miattam nem történik meg.

Rajtad múlik, hogy milyen lesz a péntek délelőtt, egy előadás, egy műsor.

Igen, de erről álmodoztam mindig.

Ezt szereted, ezt a "rajtad múlik" érzést?

Szeretem. A szerveim nem tudom, hogy meddig fogják szeretni. Én mindig erről álmodoztam gyerekkoromban, hogy majd olyan leszek, akin valami múlik. Csak nem tudtam ezt így megfogalmazni. Főiskolás korom után a Tháliába kerültem, és nem kaptam főszerepeket. Kazimir azt mondta, hogy későn érő színész és korán érett pali vagyok, és 40 évesen lehetek majd valaki. Képzeld el, milyen volt ezt hallani huszonévesen! Negyedik éve voltam a Tháliában, amikor beugrottam egy főszerepbe és akkor azt mondta: "Apuskám, maga tizedesből tábornokká lépett elő." Azért ez egész mást jelent. Ha kisszereplő vagy, akkor akár a portás is bemehet a színpadra aznap este. Egy főszerepbe nem. Amikor játszottam az "Egy, kettő, három" című darabot, egyszer olyan beteg voltam, hogy elmaradt az előadás, és egy pali levelet írt, hogy kikéri magának, hogy a színházban más nem tudja ezt a szerepet. Akkor azt mondtam, hogy uram, ha magának mindegy, hogy ki játssza - hogy mit eszik, hamburgert vagy bélszínt -, hát megette a fene az egészet. Kazimir tanácsolta, hogy lehetőleg olyan szerepeket játsszak, amiket nem lehet lekettőzni. Ha itt most lezuhannék a székről, akkor ma este bajba lennének, mert a "Furcsa pár" című előadásban hirtelen nem tudnának pótolni. Persze aztán jöttek a musicalek, akkor nem kettőzve, hanem "hármazva" voltam. Ennek ellenére azt mondom - nem mindegy, hogy ki játszik.

Van olyan statisztikád, hogy hány órát töltöttél színpadon, stúdióban, képernyőn?

Tudod, hogy miről van statisztikám? Tegnap éjjel írtam össze, hogy száz darab Gálvölgyi show készült az RTL-nél, ami szerintem máshol címlap lehetne, ha nem az lenne a téma, hogy ki vetkőzik, ki kit hagyott el - érted? Százszor harminc perc az háromezer perc - több mint két napig folyamatosan mehetne. Azért ez valami, és ez csak az RTL-nél készült száz műsor. Ebben benne sincs az MTV.

Ha a sikereidet nézzük, akkor mondhatnám, hogy elkényeztetett a sors?

A sorsban hiszek, de nem kényeztetett el. Mert azt gondolom, hogy amit csináltam vagy csinálok, azért nagyon megdolgoztam. Semmit nem kaptam ingyen, és arra is volt példa - amit mondtam viccesen -, hogy az embernek majd egyszer az egyik szerve azt mondja, hogy nem bírom már. A Furcsa párt játszottuk, amiben időszakonként váltjuk a szerepet, cserélünk Szervét Tibivel. Épp fordultunk vissza, ami azt jelenti, hogy 4 órától próbáltunk, közben majd' leesett az ujjam, úgy fájt, mert pár napja műtötték, 4 darab fájdalomcsillapító volt bennem, és 7 órakor fölment a függöny... Kívülről ez úgy néz ki, hogy jaj, de jó neki! Jaj, de édes, jópofa, de hogy mi van mögötte, az nincs, és nem is lehet ott a színpadon.

Fölmegy a függöny és minden megszűnik. A drukk nem csökkent a 40 év alatt?

Nem. Sőt, a drukk inkább nő. Amikor kis szerepeket játszottam az más, de ha azt írják ki, hogy Hamlet - most azért mondom, mert azt nem játszottam -, azért az felelősség, nem? Az elmúlt 20 évben én csak ilyen szerepeket kaptam, hála a Jóistennek. A Madáchban minden évben kerestek egy darabot nekem.

Amikor ez eljött, hogy "a Gálvölgyinek jár egy darab", akkor volt olyan reggel, hogy azt mondtad magadnak: "Na, János! Megcsináltad"?

Nem. Nincs ilyen. Bennem ez a fantasztikus, hogy nálam kishitűbb, pesszimistább pali nincs.

De hogy maradtál kishitű?

Rossz természet, vagy nem tudom, mi ez. Hidd el, hogy nekem a legvacakabb.
A gyerekkori álmom az volt, hogy megyek az utcán és ismerjenek meg. Ma már - miután megadta a sors - nem izgat annyira. Azt nem tudom élvezni, hogy én vagyok Gálvölgyi, de ez nem baj, mert ennek köszönhetően soha nem szálltam el magamtól. Ismerek olyan kollégát, aki ül otthon és ájultan nézi magát a tévében, hogy milyen nagy színész. Tényleg. Vagy tudok olyan jó nevű, tévés kollégádról, akinél voltunk egyszer vacsorázni, és a kávénál azt mondta: "Na, most beszéljünk rólam!" Azt hittük először, hogy viccel, de kiderült, hogy nem. Csodálkozva néztem, hogy ez normális? Hát nekem eszembe sem jut, hogy most, Nórikám, beszéljél rólam és mondd el, miben láttál utoljára. Soha meg nem hívnálak, hogy nézd meg a Furcsa párt. Ha szólsz nekem, akkor elintézem, de nem hívlak meg, mert akkor úgy éreznéd, hogy a végén be kell jönnöd, azt kell mondani, hogy nagyon jó voltál, amitől én fölmászom a plafonra. Érted? Mert nem hiszem, nem vagyok benne biztos, hogy tényleg azt mondod, amit gondolsz, és nem akarnálak rossz helyzetbe hozni. Ezek a gratulációk soha nem őszinték.

Belül van egy mérce, hogy mikor vagy jó?

Persze. A szexuális élethez hasonlíthatom. Azt az ember nem szokta megtárgyalni senkivel, hogy jó volt, vagy nem, közben lehet sikongatni, de azért pontosan tudod magadban, hogy milyen. A színháznak minden este olyannak kell lenni, mintha az orgazmus csúcsa lenne. Rátonyi Róberttől tanultam azt is, hogy ezt a bizonyos szerelmi játékot úgy kell belőni, hogy ha bármi történik - ha csak nincs olyan bajod, hogy nem tudsz színpadra lépni -, akkor annak meg kell történnie aznap este. Persze vannak fokozatok, de van egy szint, ami alá nem lehet menni. Nekem elég sok cefet estém volt, de ezt a közönség biztos, hogy nem vehette észre. Játszottam, amikor az apám meghalt. Most volt egy nyarunk, mindenféle operációkkal. Akkor is játszottam. Azt, hogy az ember imádkozik előtte, meg a szünetben, az öltözőben, ahhoz senkinek semmi köze. Nem tudom, ismered-e azt a híres történetet, hogy volt a Zoli bohóc, akit aztán elvittek Auschwitzba. A Városligetben lépett fel. Egyszer elment az orvoshoz és mondta, hogy depressziós, szomorú és retteg, mire azt a tanácsot kapta, hogy uram, menjen el a nagycirkuszba, mert ott van a Zoli bohóc, és olyan boldog lesz két órán keresztül, hogy csak na! "De doktor úr! Én vagyok a Zoli bohóc" - mondta ő. Tudod? Ez olyan szép, ebben minden benne van.

Ez tényleg nagyon szép! Te is ilyen vagy?

Hát, így működöm, hála a Jóistennek, de nekem mázlim volt, mert olyan emberekkel jöhettem össze, mint az említett Rátonyi, vagy Rodolfó, az apósom. Amikor meghalt az apám 1987. december 27-én hajnalban, aznap délelőtt volt egy főpróbám és este játszottam. Bementem reggel a színházba, hogy akkor most mi hogy legyen, és telefonáltak a portáról, hogy az apám ott vár. Azt hittem, egy otromba vicc, hiszen tőle jöttem, meghalt. Kiderült, hogy az apósom állt ott. Aki fél éve már nem ment ki az utcára, de akkor fölkelt az ágyból, a betegségéből, eljött és annyit mondott nekem az előcsarnokban: "Ha játszol ma este, akkor színész vagy, ha nem, akkor hagyd abba az egészet!" Megfordult, és elment. Hát ezek a mondatok beépülnek...

Azok, akikről beszélünk, többségében olyanok, akik már nincsenek. Te megtanultál elengedni?

Nem kell. Miért kellene elengedni őket? Figyelj! Volt egy időszakom, amikor borzasztó hipochonder voltam. Minden reggel - én, aki mint mondtam, gyűlölök korán kelni - fél 8-kor a Sportkórházban kezdtem. Vezetéses EKG. Nyilván a csinos ápolónők már röhögtek a hátam mögött... Megkaptam a negatív leletet, és azzal indultam el, hogy velem nem történhet semmi baj. Aztán amikor Márkus Laci '85 szilveszterén a kezem között halt meg, akkor azt éreztem, hogy hoppá, itt valami nem úgy működik, ahogy én azt elképzeltem.

Nevezetesen?

Hát az, hogy meg tud halni Márkus! Persze olvastam, meg hallottam ilyet, hogy meghaltak emberek, de hogy egy Márkus László? Az nem tud meghalni! Aztán rá egy éven belül meghalt az apám, az apósom, anyósom. Az sok mindent megváltoztatott. Hogy az egész csak ennyi...

Megtanultad élvezni a jelent?

Hála Jutkának, megkímél minden elintéznivalótól. Nem kell velük foglalkoznom. Felkelek, és attól kezdve az van bennem, hogy este 7 órakor fölmegy a függöny. Közben történnek dolgok, van, amibe bele kell folynom, van, amibe nem - de a lényeg ez. Emellett rengeteget olvasok, színházba járunk...

Azt érzem végig, hogy te nem szereted a mostani világot.

Nem, igazából nem.

Tehát ha választani lehetne, picit korábban élnél - nem? Vagy a fene tudja, az se biztos, hogy jó...

Az én születésem valahogy így volt kalkulálva. Az első 4-5 évben, amikor nem ment, és magam alatt voltam színészként, akkor arra gondoltam, hogy a Laurence Olivier, akit szerettem, a világ legnagyobb színésze, az ugyanígy ül valahol. Nem rossz bort vagy sört iszik, hanem jó whiskyt, de ugyanilyen problémái vannak - véltem nagyképűen. Tudod? Úgyhogy nem. Ennek a leszületésnek így kellett lennie. Most olvastam egy olyan szép mondatot: "A szerencse nem más, mint felkészülten várni a lehetőséget." Annyira megtetszett, hogy meg is jegyeztem. Vannak kollégáim, akik átkozzák a sorsot, ikszet és ipszilont, akik előttük voltak, és miattuk nem csinálhattak karriert. Én rájöttem, hogy előttem egy ember van. Úgy hívják, hogy Gálvölgyi János. Ha én ezzel a palival elvagyok, akkor nem áll elénk senki.

Elégedett vagy vele?

Nem. Hát a Jóisten nagyon megverne. Most mondd meg, mit mondhatnék rosszat. Úgy néz ki a pályám, hogy húúú... De nagyon sok rossz is volt, ami nem látszott, nem látszik.

Cipelsz magadban dolgokat?

Nem. Nekem Szepes Mária egyszer azt mondta, hogy egy öreg lélek vagyok. Tehát nagyon sok mindenről tudom, hogy mi fontos és mi nem, azt hiszem legalábbis. Az este hét óra, az fontos, és hogy az a szűk kör, aki hozzám tartozik, az egészséges legyen. A többi abszolút nem számít. Nagyon jól tudom, hogy az én este hét órám egy cérnaszálon lóg. Megmondom őszintén, néha úgy éreztem, hogy most már egy kicsit sok. Mindaz, amit nem lehet tudni, és amiről nem beszélek. Hogy néha nagyon sokan vannak este a színpadon a vállamon. Az ember nem mindig érez erőt magában arra, hogy meg tudja-e emelni azt az ugrócsoportot aznap este... Ami az életnek nem a színházi része.

Amihez nekem nincs közöm? Csak neked?

Igen. Amit én hozok. Amíg ott asszisztálnak a másik oldalon, addig működik. Ha ott valami gebasz van, akkor ez a szép "jaj, művész úr" című dolog egy pillanat alatt omolhat össze. Tehát tulajdonképpen minden este hálásnak kell lennem a sorsnak, hogy ma is sikerült, de ez mindenkinél így van. Csak itt jobban látszik. Ha neked valami bajod van, akkor leülsz, és miközben ezt gépeled sírsz, kimész, kifújod az orrod, mit tudom én - de én ezt nem tehetem meg. 7-től 10-ig nem tudok mit csinálni, mert tanúk vannak rá. Minden este hívok 800 embert, hogy nézzék a kínszenvedésemet - persze idézőjelbe téve.

Sose volt benned olyan, hogy befékezek kicsit, kiszállok? Csendet akarok.

Hát olyan nem. Régebben, ha elmentünk nyaralni, akkor egy hét múlva már ott volt bennem, hogy jaj, istenem, se tévé, se rádió, se semmi. Aztán az ember hozzászoktatja magát ehhez, de hogy színház ne legyen, azt nehéz lenne elképzelni. A civilek azt hiszik, hogy bemegy a művész úr, aztán de jó neki, mert olyan jókat mond. Ehhez annyi minden kell! Darvas Iván azt mondta, hogy egy főszínésznek nagyon jó tüdejének és nagyon jó lábának kell lenni. "Iván, drága, ezt hogy érted?" - kérdeztem. "Nagyon jó tüdő kell, mert ha belegondolsz, két-három órát végig kell beszélni, nem természetes, hanem emelt hangon, és közben állni kell. Ha próbálsz délelőtt, akkor 4 órát, ha este játszol, akkor még három-négyet, az összesen nyolc. Mint egy szövőnő..." - válaszolta. "És Iván, a tehetség?" - kérdeztem. "Hát - azt mondja -, az vagy van, vagy nincs." Ez tényleg így van. És irigyekből sincs kevés. Én nagyon akartam, hogy mindenki szeressen, hogy én legyek az édes, szöszi Gálvölgyi. Így is indultam, amíg nem vittem semmire. Amikor megkaptam a Jászai-díjamat - nem a Kossuth-díjat! -, akkor a Tháliában a segédszínészek nem fogadták a köszönésemet sem. Mert úgy érezték, hogy hát ez mire kapta? Amit mondtam neked a főszerep kapcsán - hogy kell tüdő, láb, és bizony emellett azt is el kell viselned, hogy főszereplő vagy, egy vezető színész.

Tehát amit irigyelünk kívülről, annak azért komoly ára van?

Hát hogy a csodába ne.

Sose féltél attól, hogy egyszer csak elmúlik a "főszerepség"?

Ezt is el kell majd viselni valahogy. Kállai Feri, akivel jóban voltam, mindig rettegett ettől. Mondtam: "Feri, ha te bejössz egy mondatra, akkor is te vagy a Kállai Ferenc!"

De el lehet fogadni azt, hogy már csak egy mondattal jövök be, bár én vagyok a Gálvölgyi?

Nem tudom, az még hátra van. Lehet, hogy meg sem élem, és még főszerepek tömkelege lesz, amikor elmegyek. Mit tudom én!

Vigyázol magadra?

Nem, de most például olyan koszton vagyok, amit nem szeretek - bár állítólag egészséges, és néha felsóhajtok, hogy miért nem eszem valami rántott, panírozott finomságot... Jaj.

De tényleg - miért nem?

Mert hülye vagyok. Ha jót eszem, akkor lelkiismeret-furdalásom van. Ez megint a "Gálvölgyizmusom". Ez régebben is volt. Alappéldám - ugye én rádiós is voltam -, 15 évig csináltuk a Petőfin az élő kívánságműsort Takács Marival. Mari, édes szívem, olyanokat tudott beolvasni, hogy mit tudom én, Szily Nóra nagymamájának a bátyja, akinek a húga Erzsi néni és Béla bácsi küldi Szatymazra, stb. - én közben olyan röhögőgörcsöt kaptam, hogy lementem az asztal alá. Egyszer csak rám tört, hogy ugyan mire föl vagyok ilyen jól? A következő három órát már depressziósan ültem végig. Csengetett a lelkiismeretem. Ha én egy jót eszem, akkor az utolsó falatnál már az jut eszembe, hogy miért kellett ez nekem? Jólesett? De miért? Tudom, ez hülyeség, ez az agyamról szól...

Az öröm nem tud sokáig tartani?

Valami ilyesmi, de ehhez is tartozik egy beégett mondat. Amikor apám meghalt, anyámat be akartam fizetni egy külföldi útra. Nem nyaralt életében soha. Erre ő azt mondta: "Még csak az kéne, hogy jól érezzem magam!" Ez egy alapmondat bennem. Abban a pillanatban, mikor megszülettem május 26-án, akkor szerintem én ezt hoztam magammal...