"Röpülj, meg ne gondoljam" - csajozik a facér pasi

Az meg tök átlagos - független a hormonszinttől -, hogy az ember hajlamos azt képzelni: más is folyton azon tököl, amin ő maga. A két tény mindenesetre azt adja ki: Béla és Charlie kettőse láttán - túl az első ijedtségen - mindjárt arra jutottam: a két faszi is elunhatta a konvenciókat, eldöntötték, fejest ugranak abba, amibe a nagy átlag ritkán csobban bele.

Logikus gondolat, ha azt vesszük, hogy elmúlt hónapjaim a határok tágításáról szóltak, még úgy is, ha a magam részéről egyelőre leragadtam a nőknél. Különben meg: ki tudja, mit rejt a jövő?

Nézzük csak Charlie-t és Bélát: első blikkre mellbevágó látvány, de istenuccse, ha félretesszük az előítéleteket, hihetetlen összhang sugárzik kettősükből, olyan harmónia, amely tuti alap bármiféle örömökhöz.

Amúgy biztos van abban rendszer, hogy egymásra cuppantak: a hímek virtuskodása közben tisztázódtak az erőviszonyok, amikor Béla megragadta a slagot, már minden világos volt, Charlie meghunyászkodása fix izmosította Béla büszkeségét, majd gyengédség ébredt benne a legyőzött iránt, aki ezt hálával fogadta.

Oké, az például ritkán esik meg, már ha egyáltalán, hogy egy kocsmai bunyó lezárásaként ne páleszek mellett kössenek békét a csávók a krimóban, hanem franciaágyban csapatostul - mínusz nők. Nem vagyok szakértője a kérdésnek, csak sakkozgattam, kombináltam, próbáltam érteni, miért fog mindjárt a két manus smacipartiba kezdeni.

Ám az a helyzet, mások esze mégsem jár feltétlenül egy srófra az enyémmel.
Béla, mielőtt ajkaik összeértek volna, baljával elengedte Charlie üde orcáját, hüvelykjével és mutatóujjával kitágította Charlie jobb szemüregét, majd másik kezét is elemelve a fiú képétől, annak mutatóját finoman Charlie szemgolyójára helyezte, végül a művelet lezárásaként felém fordította a szemgolyótól elváló ujjbegyét, amelynek közepén apró, fekete valami csillogott.

- Bogi ment a szemembe! - nézett rám Charlie, egyfelől büszkén, mert szépen viselte a műtétet, másfelől vidáman, hogy túl volt rajta. Megszólalása nem adott férfiasabb karaktert a helyzetnek, de azért vágtam: mégsem tartottak ott, ahol gondoltam. Ugyanakkor meghittségük mégsem volt kérdés, ezért kértem őket: hadd tudjam már, mi van közöttük.

A kapott információkat kegyeleti okból nem szeretném különösebben kommentálni: Charlie két éve vesztette el a szüleit autóbalesetben, pont azon az úton, amely Béla számára is tragédiát idéz.

Csak csendben: Charlie azért egyszersmind kommunikációs zseni is, ha képes volt eddigi - szerintem fölösleges - életének legdrámaibb epizódját a kertemben kapott verés keretében megosztani Bélával. Másrészt, ami engem illet - ezt talán még belefér -, kizárt, hogy csak azért haverkodjak egy rohadékkal, mert az is megélt néhány olyan sorscsapást, amelyek hasonlóak a magam bajaihoz.

Béla azonban tényleg biblikus fazon, neki az ilyesmi sima ügy, belőlem viszont csak az önérdekű kérdés tört elő kapásból.

- Tünde mit szól a nagy haversághoz?
- Emészti - felelte Béla. - Duzzog.

Bíró füttye a kezdőkörben.

- Hallom, mi van a skacokkal - mondtam nem sokkal később Tündének a telefonba. - Kis vigasz?
Némi csönd után felelt.
- Lehet - hajszálnyi szünet. - Röpülj, meg ne gondoljam.

Suhantam.