"Neked nem adok puszit" - Kiközösítés az iskolában

A gyerekek ösztönös kíváncsisággal közelítenek mindenhez, ami más, ami eltér a megszokottól, és egy sérült szárnyú madarat annak látnak, ami: sérült, gondoskodásra szoruló madárnak és reakcióik is ennek megfelelőek, segíteni szeretnének, és sokszor a szülők szándéka ellenére hozzányúlnak a madárhoz (vagy éppen egy macskához), hazacsempészik, mindenáron gyógyítani akarják, mert hiszik, hogy ez így normális. Egy idő után azonban - és ez leginkább a közösségekben domborodik ki erőteljesen - az addig ösztönösen elfogadó és gondoskodásra kész gyerekek osztályozni, bírálni, kritizálni kezdik társaikat, és teret engednek a kiközösítés nemtelen játékának.

És lesznek, mindig lesznek gyerekek, akik bizonyos okok mentén nem felelnek meg a csoportnormának. Ezek az okok sokszor teljesen kézenfekvőek, a kiközösítés a gyerek fizikai adottságai miatt történik: túl kicsi, eláll a füle, sérült vagy túlsúlyos.

Máskor beszédmódja tér el a megszokottól, dadog, esetleg furcsán ejti a szavakat (ritkán, de előfordulhat tájszólás, de manapság gyakoribb a külföldi diák, aki töri a magyart), és ezért nevetségessé válhat. A leggyakoribb ok pedig, ha valaki a csoporttagok anyagi átlagszínvonalától lejjebb helyezkedik el: nincs pénze trendi ruhákra, játékokra, valamint rendszeresen lemarad olyan programokról, amelyet a többiek együttesen megélhetnek - nem tudja befizetni az osztálypénzt, ezért nem jut el osztálykirándulásra, moziba, színházba. Így élete nyilvánvaló veszteségeinek elviselése után még társai lenézésével és elutasításával is meg kell küzdjön.

De miért utasítják el a gyerekek azokat, akik nem férnek bele az átlagba?

Zita szerint, aki húsz éve dolgozik óvónőként, azért utasítják el a gyerekek a másságot, mert a szülők sem fogadják el életük saját színterein az átlagtól eltérő embereket, és mintát adnak a kicsiknek: néha észrevétlenül csepegtetik gyerekeikbe az elutasítást, máskor direkt módon történik a megbélyegzés, és nyílt elvárás a gyerek felé, hogy szelektáljon társai között, kivel barátkozik és kivel nem.

"Egy reggel az egyik óvodásom anyukája félrevont egy sarokba és arra kért - mit kért: felszólított -, akadályozzam meg, hogy a kisfia egyik kis társának puszit adjon. Arra is felhívta a figyelmem, nem szeretné, ha az a másik, az a kislány, még egyszer beleenne gyermeke uzsonnájába. Felháborodásomban nem tudtam megfelelő választ adni, és később szembesültem vele, hogy a körjátéknál, amikor a szabály szerint cuppantani kell, az említett szülő kisfia kétségbeesetten megtorpan és azt mondja a kislánynak, 'neked nem adhatok puszit'. Az azért szörnyű pillanat volt, ráadásul ez az elvárás 'csak' azért született, mert a kislány állami gondozott, és nevelőszülei szerény körülményeket tudnak csak számára biztosítani. Egyszerűen nem volt fair az anyuka 'utasítása' a gyerekekkel szemben, a saját fiukkal szemben sem, sőt kifejezetten rombolónak élte meg azt. Mit tehettem én? Semmit, azon kívül, hogy a szülő és kisfiú szeme láttára százszor öleltem szeretettel magamhoz a kiközösítésre szánt gyereket."

Sok esetben azonban a pedagógusok számára szinte láthatatlan terepen zajlik a kiközösítés, hiszen az órákon nehezebb a szembesülés, két óra között a szünetben pedig nem feltétlenül érzékelik, hogy baj van. Néha feltűnik, sokszor nem, hogy egyik másik gyerek magányosan álldogál a folyosó sarkában. A néma hátfordítás, ha nem is szembetűnő, de ugyanolyan romboló és ugyanolyan iszonyatos sérüléseket okoz az áldozatnak, mint azokban az esetekben, amikor fellökik, elszedik, tönkreteszik a tárgyait, vagy gusztustalan tréfákat eszelnek ki a kárára. Máskor csak kinevetik, gúny táblájává teszik, cikizik a ruhája, a hajviselete miatt, nem adnak teret mondandójának (ő nem mesélheti el, mi történt vele előző nap), esetleg bemártják a pedagógusnál, rákennek olyan dolgokat, amit nem is ő követett el.

Virág, 14 éves, az átlagtól sokkal alacsonyabb termetű, vékony, olyan elfújja a szél típus. Osztálytársnői jelentős része már menstruál, és nem rejti véka alá domborodó kamaszos idomait. Virág biológiai érése lassú, csendesebb, mint viháncoló osztálytársaié, és várhatóan termete sem lesz sokkal nagyobb. Virág mesélte el a következő történetet: "Körülbelül két éve kezdődött az osztályban a vihogós lenézés. Többször hallottam megjegyzést a testalkatomra vonatkozólag, és az is fájt, de a legalább olyan fájdalmas, amikor a többi lány összevihog a hátam mögött. Nem hívnak sétálni, nem akarják, hogy fiúügyeikbe belelássak. Sugdolóznak. Az egyik legrosszabb azonban az volt, amikor egy alkalommal hősökről esett szó irodalomórán, és arról beszélgettünk, milyen hatalmas termetű volt néhány történelmi személyiség, hogy az egyik lány felállt és azt mondta, igen, hősök csak magas emberekből lesznek, mert a kicsik, és most próbálok szó szerint idézni: 'A kistermetű emberek jelentős része különben is beteg, és kisebbségi komplexussal küzd."

Hogyan veheti észre a szülő, ha gyermeke a közösség peremére szorul?

Kicsik esetén a bepisilés riasztó jel lehet, de a nagyobbaknál ez nem feltétlenül jelentkezik ebben a formában. Náluk étvágytalanság, alvászavarok, feltűnő hallgatagság, esetleg agresszív megnyilvánulások utalhatnak arra, hogy baj van közösségi életével. Ha megoldhatatlan a helyzet abban az oktatási intézményben, akkor komolyan meg kell fontolni, hogy esetleg egy új helyen pozitívabb lenne a gyerek megítélése, de előtte feltétlenül segítséget kell kérni az óvodapedagógustól vagy a gyermek osztályfőnökétől.

Láttad már? Benne vagyunk a tv-ben!