Ne üvölts a gyerek előtt!

A szakemberek szerint, még akkor is, ha a szóhasználat kulturált marad, vagyis nem obszcén vagy sértő szidalmakkal támadja egyik szülő a másikat, a hangsúlyok, a hangerő, a szülők eltorzult arca egy életre nyomot hagy a gyerekben. Még súlyosabb a helyzet, ha a szülők bármelyike nyomdafestéket meg nem tűrő szavakkal fejezi ki sértettségét, ellenérzéseit. Bármennyire is jogosnak véli a dühödt támadást, bármennyi fájdalom és félelem is lapul a mélyben, egyszerűen bűn a kicsik előtt csúf szavakkal ostorozni a másik felet.

Aliz, 6 éves:

"Anya nem beszél csúnyán, de amikor apa nemet mondott a családi nyaralásra, és azt mondta, nem jön velünk a hétvégén a balatoni kisházba, akkor dühösen nézett apára, és hallottam, hogy halkan azt mondja: "Tudom, hova mész, ahelyett hogy velünk lennél. Dögölj meg!" Nekem mindig azt mondja, hogy nem szabad csúnyán beszélni. Még jó, hogy apa nem hallotta."

Marci, 7 éves:

"Örülök, hogy apa elköltözött, a múltkor is üvöltött anyával, és amikor kiszaladtam a szobából a nagy hangra, azt kiabálta: 'Most látod, mit csináltál, te kurva, már a gyerek is hallja, hogy üvöltenem kell!' Az anyukám nem üvöltött, csak sírt. Sajnáltam nagyon, pedig mielőtt apa elköltözött volna tőlünk, azt mondta nekem, hogy ez az egész anya miatt van. Mert bepasizott."

Szülők közötti konfliktusok persze előfordulnak, válás nélkül is, és azt is tudjuk, hogy a gyerekek előtt szinte lehetetlen eltitkolni a feszültségeket. Hiperérzékeny szenzoraikkal a legapróbb sértettséget is kiszúrják, hat a viselkedésükre, és sokszor bűntudattal reagálnak a helyzetre. Azt hiszik, hogy a szüleik problémáit ők okozzák, és ez gyakran neurotikus tüneteket idéz elő náluk.

A nyílt vita ugyanakkor akár fejlesztő is lehetne a kicsik számára, ha tudják, a vita tárgyának nincs köze a személyükhöz, és ha megtapasztalták már, hogy a vita végső soron nem borítja fel a család életét. A vihar jön, a vihar megy, nézetkülönbségek, konfliktusok akadnak, de attól még a szülők szeretik egymást, és a vita után rövid időn belül helyreáll a harmónia a szülők között.

Ám a vita és a veszekedés közötti különbséget tűpontossággal szúrják ki a gyerekek, és nemcsak azért, mert a veszekedés után a gyengébb, vagy a legyőzött fél szomorúsága el nem titkolható, hanem azért is, mert a gyerekek ezernyi árnyalatát ismerik a szülői beszédnek. Ha nem is tárják fel szavakkal, mennyi mindent értenek meg a körülöttük zajló eseményekből, viselkedésükben, játékaikban, rajzaikban megjelenik a félelem, a szorongás és a fájdalom. Máskor az agresszió kap hangsúlyt, és a kicsi, hogy az iszonyú terhet, amit se letenni, se feldolgozni nem képes, agresszió formájában jeleníti meg. Néha csak a saját játékait töri-zúzza, meghúzza a babái haját, más esetben társaira támad vagy éppen saját magára.

Enikő, 35 éves, óvónő:

"Az óvodai csoportszoba szinte lenyomata a gyerekek családi feszültségeinek. Minden reggel feltérképezhető, hol van béke, vagy hol tart éppen, melyik fázisban, egyik másik kicsi szüleinek a válása. A legdurvább helyzet az én praxisomban az volt, amikor az ötéves Bence fejjel rohant a szekrénynek, mert meglátta, hogy az apukája jön érte. Nem azért, mert nem szerette az édesapját, hanem mert tudta, hogy így találkozni fognak a válófélben lévő szülei és abból baj lesz...

Az, hogy egy kicsi a babákkal eljátssza, hogyan veszekedtek a szülők az előző este, az szinte természetes. Egy óvónő még a családban leggyakrabban használt szitokszavakat is ismeri. Néha agresszióban nyilvánul meg a feszültség, máskor elhallgat a kicsi - és az azért tud szívszorító lenni, amikor a kis fecsegők olyan szomorúan elcsendesednek -, vagy képtelenek enni, nem lehet elaltatni őket, vagy éppen az addig szobatiszta óvodás elkezd bepisilni."

Péter, 35 éves, válófélben, egy 5 éves kislány édesapja:

"Ha két ellenkező személyiségű ember él együtt, a veszekedések, viták egy külső szemlélő számára (a gyerek) mindig egyoldalúnak tűnnek. A lányom csak azt látta, hogy az anyukája állandóan kiabál, én meg látszólag alávetem magam a párom hangosabb akaratának. Ez szörnyű volt és gyakorlatilag oda vezetett, hogy én, a lekiabált szülő lettem a hierarchiában az alárendelt és a gyerek azt érezte, engem nem kell tisztelnie. Ebből fakadóan elkezdett ellenállni, nem fogadott szót, azt gondolta, a hierarchiában ő is felettem áll.

A feleségem rendszeresen kivetítette aktuális érzelmi állapotát a családra, és soha nem vette figyelembe, hogy a gyerek is abban a helyiségben van, ahol az összecsapás zajlik éppen. Lara ezt úgy élte meg, hogy összekötötte a veszekedés szituációt velem és az otthonunkkal. Előre reszketett, ha mindhárman otthon voltunk: mert azt tanulta meg, a konyha a veszekedések terepe, egy fortyogó fazék, és elkezdte a konyhát utálni. Néha már eleve üvöltve lépett be a konyhába, máskor a fülére tapasztott kézzel sétált fel-alá a lakásban, mert 'tudom, hogy mindjárt üvölteni fogtok' - ezt kiabálta, akkor is, ha épp béke volt."

Láttad már? Benne vagyunk a tévében!