Ördög Nóra: "Tükörtojást szeretnék kérni"

Palkóval imádjuk felfedezni az ilyen helyeket és persze büszkén állapítjuk meg egy-egy jól sikerült vacsora után, hogy ezt a remek steaket ehettük volna akár Argentínában vagy Franciaországban is. Az ember már az étlap olvasgatása közben érzi a szájában összeolvadó mesteri ízeket, és kész fájdalom lemondani minden olyan fogásról, amit végül nem választunk ki a menüsorból - három-négy másik javára, persze.

Előfordul azonban, hogy az ember a legegyszerűbb, a legtisztább ízekre vágyik, amelyeket nem feltétlenül talál meg az étlapon így ebben a formában, és ilyenkor kezdődnek a bonyodalmak. Persze, erre most azt lehetne mondani, hogy az ember egyen csak rántottát otthon, ha arra vágyik, ahhoz nem kell étterembe menni, de ezek nem feltétlenül olyan dolgok, amiket előre eldöntesz, hanem egyszerűen csak megtörténnek.

A limonádé-tesztet biztosan sokan ismerik: én is azok közé tartozom, akik ha szívesen innának egy friss citromos hűsítőt, nem nagyon kezdik keresni az itallapon, hogy az ital vajon szerepel-e a kínálatban, mert azt gondolom, hogy ha rendelkezésre állnak az alapanyagok - nevezetesen egyszerű csapvíz, mezei citrom és közönséges cukor -, akkor nem lehet kérdés, hogy össze tudják-e dobni a bárpultnál. Az esetek 70%-ában valóban nem is szokott problémát jelenteni, de ott van az a maradék fránya 30%. Ilyenkor van az, hogy egy pillanat alatt visszarepülünk gondolataink Franciaországából Magyarországra, és ráncolni kezdjük a homlokunkat, mert elindul a kifogáskeresés, amelyek közül a kedvencem a "nincs beárazva" kezdetű. Pedig szimplán arról van szó, hogy valami olyat kellene tenni, ami minimálisan kimozdítja a felszolgálót, a bárpultost, a szakácsot vagy az akárkit a komfortzónájából. Puff. Hiába lesz utána a kompromisszumos megoldás az itallapon szereplő - és természetesen beárazott - mézédes málnaszörp, a szájíz keserű marad.

A kijózanító tesztételek másik nagy csoportja a tojásos reggeliké. Gyakori közjáték egy-egy helyen, amely nálam egyébként pályázik "a föld legbosszantóbb párbeszéde" megtisztelő címre is:

- Tükörtojást szeretnék kérni.
- Sajnos nincs.
- Hm. Tojás van?
- Van.
- Olaj van?
- Van.
- Serpenyő?
- Az is.
- Akkor miért nincs tükörtojás?
- Mert nem szerepel az étlapon. / Reggelit nem szolgálunk fel 10:30 után. (Mindez történik kb. 10:40-kor.)

Azt gondolom, hogy nem az osztály szerinti besorolás, és még csak nem is a csillagok döntenek arról, hogy egy étterem jó vagy nem, valódi vendégszeretettel várják-e a betérő éhezőket vagy csak iskolapadban tanult műkedvességgel, hanem az ilyen jellegű párbeszédek - pontosabban ezek hiánya.

Mondom ezt úgy, hogy ha valami ilyen jellegű, "extra" kívánságom lenne, akkor azt tényleg maximálisan kedvesen, kiskutyaszemekkel, nagyokat pislogva tálalnám a biztos eredmény érdekében. Nyilván nem egy puccos, Michelin-csillagos étteremben jut eszembe tükörtojást rendelni, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy 100%-os a sikerrátám.

Mostanában gyűjtöttünk be egy újabb, meglehetősen bosszantó tapasztalatot Palkóval, ami nem az éttermekhez köthető, de a megoldás ez esetben is pusztán olyan emberi tényezőkön múlna, mint minimális energiabefektetés és odafigyelés a vendégek igényeire.

Mi most sportot űzünk abból, hogy minden egyes alkalommal szóvá tesszük a mozikban, hogy mennyire praktikus megoldás lenne egy kis asztalka elhelyezése a beléptető kapunál, amikor egyik kezedben az üdítőt, a másikban a popcornt szorongatod, a jegy pedig valahol valamelyik zsebed mélyén lapul. Milyen egyszerű lenne az élet, ha odatennének egy egyszerű kis akármit, amire le lehet tenni egy pillanatra a kezünkben lévő dolgokat, és kényelmesen átadhatjuk a jegyet a mozi dolgozójának. Ehelyett mindenki kínosan érzi magát, megy a sakkozás, legtöbbször a jegyszedő maga is besegít, mert nyilván nem először látott ilyet. Tisztelet a kivételnek, mert van, ahol már felérték ésszel, és odahúzták például az egyik közeli kisasztalt, mert összesen ennyi a megoldás.

A legtöbbször azonban azt a választ kapjuk a jegykezelőtől, hogy ez nem az ő hatásköre. Értem én, de sajnos ő van ott, tehát csak neki tudjuk mondani, és bár nehezen látom be, hogy miért nem vállalja egyikük sem azt az őrült kockázatot, hogy saját szakállára esetleg közelebb húzzon egy puffot, de ha ezen átlendülünk, neki mindössze annyi a dolga, hogy továbbítja az észrevételt az illetékesnek. Ha pedig megteszi, és azon a szinten is csak egy vállrándítás a válasz, akkor visszakanyarodtunk oda, hogy ez mégiscsak a "belesz...ás" tipikus esete, akár étteremről van szó, akár bármilyen más szolgáltatásról.

Nem gondolom, hogy máshol, más országokban nem történnek ilyen esetek. Sőt! De ha szeretnénk továbbra is büszkék lenni a méltán híres magyar vendégszeretetre, akkor fontos odafigyelni az ilyen apróságokra is. Ti mit gondoltok?