Ördög Nóra: Nyűg, de mégis szeretjük

Az ünnepek kellemes emlékei réges-régen a januári szürkeségbe vesztek, és lássuk be, hogy abból a másfél hetes, rohangálós, kapkodós, néhol persze meghitt, de azért összességében mégiscsak darálós munkaszünetből a legtöbben fáradtabban keveredtünk ki, mint ahogy belementünk. Jó, persze van ebben némi túlzás, de azért abban megegyezhetünk, hogy még egy hét igazán ránk fért volna, amikor kipihenhetjük a karácsonyt és a szilvesztert.

Ráadásul indul egy új év, és olyan messze van a vége, és még sokat kell várni a nyári szünetig, a balatoni hétvégékig, szóval kell valami, ami átlendít minket a nehézségeken: kell egy cél, egy elérhető és belátható távolságban tündöklő inspiráció, ami ott lebeghet a szemünk előtt, és ami miatt érdemes hétfőn, kedden, szerdán reggel is legalább közepesre feltornázott lelkesedési szinten lenyomni az ébresztőórát. (Csütörtökön már a közeledő hétvége energiái is besegítenek megmozdítani a karunkat, pénteken pedig egyenesen magától megy a dolog, az ólomsúlyok eltűnnek: holnap végre szombat van!)

Ilyenkor jól jön például egy utazás betervezése. (Kivételesen olyan jó lenne, ha nem lenne rosszindulatú kommentelés a cikk alatt-fölött-mellett, mert ez a bejegyzés itt nem arról szól, hogy kinek van rá pénze.) Fogadjuk el, hogy hál' istennek egyre többen tudják kigazdálkodni a családi kasszából például az egyhetes sítúra árát, de nem is kell feltétlenül ilyen nagy dolgokra gondolni: belföldön is annyi szép hely csábítgat minket az év 365 napján - elérhető áron és elérhető távolságban!

Valahogy az ember akkor érzi úgy, hogy ki tud szakadni az egyhangú szürke hétköznapokból, ha fizikailag is távol kerül mindentől, ami egyébként körülveszi. A furcsa helyzet, hogy a rokonlátogatásokkal teletűzdelt ünnepi időszak sem enyhít sokat ezen a mehetnéken, ami sok emberen eluralkodik ilyenkor.

Igen, én is azok közé tartozom, akik imádnak kimozdulni, és bár a síelés nálunk idén nem aktuális, de szerencsére ettől utazni még lehet! Juhéj! Hihetetlen, hogy milyen áldozatokra vagyunk képesek néhány - az otthonunktól távol töltött - napért! Csak a munkából való kiesésünk előkészítése micsoda tortúra: időben nagyjából a duplája a szabadságunknak, visszatérés után pedig újabb hetek következnek, mire utolérjük magunkat.

De máris itt a következő probléma, aminél kevés idegesítőbb dolgot tudok elképzelni: ez pedig maga a csomagolás. Előre eldönteni, hogy milyen ruhákat szeretnék felvenni napokkal később. Honnan tudjam? Honnan tudjam, pontosan milyen helyzetek lesznek, hogy milyen idő várható? Mihez lesz kedvem? Minden lehetőségre felkészülni úgy, hogy közben egyértelmű kereteket szab a bőrönd mérete, a súlyáról meg már nem is beszélve. Na, ez a halálom. Még jó, hogy a cél mindig ott lebeg a szemem előtt, hiszen mégiscsak utazunk! Szóval úrrá leszek a hisztimen, és gondos tervezéssel túl is jutok valahogy ezen az akadályon, de minden tiszteletem azoké a nőké, akik nemcsak maguknak, de a férjüknek és az egy/kettő/három/négy (!) gyereküknek is csomagolnak ilyenkor. Most kezdem megérteni, hogy az anyukámnak miért volt mindig egy egész napos projekt, ha családilag útnak indultunk, és miért kérdezi tőlem aggódva, ha Palkóval nyaralni megyünk: "Készen vagy a csomagolással?"

A kapkodás, idegeskedés, veszekedés szinte minden esetben állandó kísérője az elindulásnak. A reptéren teljesen általános és hétköznapi látványnak számítanak a duzzogó családok: ingerült feleségek, magukba forduló, morcos férjek, nyűgös, hisztis gyerekek. Sebaj, felszállás után 5 perccel mindig kisimulnak a dolgok! Csak addig is el kell jutni valahogy.

Szintén sarkalatos kérdés, hogy milyen állapotban hagyjuk hátra az otthonunkat. Én tényleg annyira igyekszem mindig figyelni, hogy maradjon idő a dolgok elrendezgetésére, és ne arra kelljen hazatérnünk, hogy a látvány alapján eldönthetetlen: betörtek, vagy csak mi hagytunk ekkora rumlit a nagy sietségben? Persze a túlzott gondosságnak is megvannak azért a veszélyei: velem történt már olyan, hogy a nagy környezettudatosság jegyében még az áramot is lekapcsoltuk egy tíznapos nyaralás előtt, mert nem akartunk feleslegesen pazarolni még a készülékek készenléti fogyasztásával sem. Csak épp a hűtőről feledkeztünk meg. Nyár, 30 fok, a mélyhűtő részben húsok voltak, szóval nem részletezem. Azt a pénzt, amit áramon spóroltunk, többszörösen elköltöttük: egy új frigóra. Tanulópénz megvolt.

De tegyük fel, hogy tényleg minden nehézségen túljutva megérkezünk a célállomásra, és problémamentesen, valódi pihenéssel eltöltjük azt a pár napot/hetet/két hetet, ami adatott - hozzátéve persze, hogy kevés olyan távolságban lévő helyet tudok megemlíteni, ami valódi kiszakadást jelent a hétköznapokból, tehát mint ilyen, tökéletesen betölti a funkcióját, viszont nincs annyira messze, hogy a hazaútról ne úgy essünk be rég látott kislakásunkba, mint egy agyonhasznált felmosórongy. És akkor még nem is beszéltünk arról a dologról, ami a becsomagolásnál is idegesítőbb eggyel: bizony, a kicsomagolás.

De ha ilyen sok vele a nyűg, akkor mégis miért szeretünk ennyire utazni? Miért várjuk ilyen áhítattal, hogy végre mehessünk? A válasz egyértelmű: mert az élményeink mellett valójában eltörpül minden nehézség és bosszúság. És lehet, hogy csak én érzem ezt, de minél idősebb az ember, valahogy annál jobban szeret hazatérni.