Ördög Nóra: Pityu, a másik pasi

Két férfival élek egy fedél alatt. Palkót, a férjemet már sokat emlegettem a jegyzeteimben. Itt az ideje, hogy a másik pasiról is meséljek egy kicsit, szóval arra jutottam, most bele kell, hogy férjen egy maximálisan elfogult és talán csak azok számára érdekes bejegyzés, akik személyesen is ismerik őt: ő Pityu.

Nem, ő nem egy papagáj, hanem egy kutyának - pontosabban magyar vizslának - álcázott ember. Legalábbis ő teljes meggyőződéssel ezt gondolja magáról, és komolyan mondom, olyan hitelesen csinálja, hogy néha én is elbizonytalanodom.

Az például nem is kérdés, hogy tökéletesen ért magyarul, és szerintem a beszédhez sem kell már túl sok: olyan értelem van a tekintetében, hogy minden pillanatban azt várom, mikor szólal meg, és viszonylag gyakran próbálkozik hangok artikulálásával is, szóval egyáltalán nem leszek meglepve, ha egyik nap ugatás helyett egyszerűen rám köszön. Minden napra jut legalább egy olyan teljesen emberi gesztus, póz, nézés vagy akció, ami egyszerre zavarba ejtő és persze vicces, de mindenképpen megerősíti a tényt, hogy Pityu egy fogalom. Egy igazi egyéniség, Pityut ki kéne találni, ha nem lenne, de szerencsére nagyon is valóságos.

Pityu lassan 3 éve része az életünknek: minden percben ott bukdácsol valahol a mindennapjainkban - technikailag egészen konkrétan a lábunk előtt, alatt és között. Ő természetesen semmiből nem maradhat ki, neki mindenhol ott kell lennie, neki látnia kell mindent, nélküle nem történhet semmi. Bármennyire is megmosolyogtató ez a folyamatos és állandó tülekedése a mindenkori első sorba a hétköznapokon, el kell ismernem, hogy igaza van, mert ha valamiért nincs velünk, kicsit tényleg minden üresnek tűnik.

Hiányzik, hogy az állandó ficánkolásával kijelölje, definiálja és megtöltse a teret, hogy percenként kikövetelje a simogatást, a szeretetet, és ezzel valójában ő maga sugározzon maga körül lankadatlan energiával egy kimeríthetetlen és hatalmas átmérőjű boldogságmezőt.

Most így utólag már be kell ismernem, soha nem gondoltam volna, hogy mi valaha így leszünk egymással: Pityu meg én. Vidéki lány vagyok, kertes házban nőttem fel, otthon is mindig volt kutyánk, nem számítottam arra, hogy érhetnek még meglepetések ezen a téren. "A kutyának az udvaron a helye" - ez volt mindig is az irányelv, ezért az aktuális eb valóban nem jöhetett be a házba, kint őrizte a territóriumát, és így utólag már kifejezetten udvariasnak és távolságtartónak nevezném a kapcsolatunkat. Valahogy mindig is volt közöttünk egy fal - a gyakorlatban és elvont értelemben is.

Palkónak egészen más fogalmai - és gyakorlati tapasztalatai - voltak a kutyákkal való együttélésről és a társról, aki mindig mindenhová árnyékként követi őt. Az nem volt kérdés, hogy nagyon szeretném, ha lenne közös négylábúnk, de hazudnék, ha azt mondanám, nem okozott néhány vitás párbeszédet, mire megtaláltuk az egészséges kompromisszumot.

Most, amikor este lekuporodom a kanapéra, és Pityu máris jön és fúrja oda a kis fenekét, hogy együtt nézzünk TV-t, és lehetőleg minél nagyobb testfelülettel érintkezzünk, mert csak így van értelme az életnek, jókat mosolygok magamon, hogy mennyire biztos voltam abban, hogy én majd rendet tartok, és hiába él majd velünk bent a házban, azért mégiscsak lesznek tabu helyek, ahová nem jöhet fel, például a kanapé. Persze. Ahogy azt Nóri elképzelte. (Mondjuk az emelet és az ott található háló, fürdőszoba most is tiltott terület, és az is marad - ez volt az én legfontosabb kikötésem.)

Szóval az elmúlt 3 évben rá kellett jönnöm, hogy itt vagyok én, a nagy, bölcs homo sapiens, és nálam mennyivel több igazsága van a feltétel nélküli szeretetről, türelemről, figyelemről, gondoskodásról, barátságról, összetartozásról egy ilyen kis mitugrász szőrösnek, és hogy valójában nem is én vagyok a bölcs, hanem ez a kis nyavalyás.

Nincs nagy konklúzió, nincs nagy tanulság, csak annyi, hogy életünk legjobb döntése volt ez az "összeköltözés" Pityuval. Imádom az érzést, hogy "kutyások" vagyunk, és kívánom mindenkinek, hogy legyen szerencséje legalább egyszer az életében egy ilyen tündéri, csaholó, nyáladzó, csóváló tanítómesterhez.