"8 hónapos terhesen a férjem már hozzám sem ér"

"Nyolcadik hónap. Lassan, de észrevehetően változott meg minden. Nem értem. Hiszen ezt akartuk, mindketten nagyon akartuk. Tudtuk, mivel jár... vagyis mégsem. Nekem az első hat hónap teljesen kiesett. Rengeteg hányás, még több émelygés, gyengeség, vérnyomás-problémák, és az ötödik hónap végére mindössze 47 kilós testsúly. A hatodik hónapban már csak heti 4-5 alkalommal ölelgettem a vécét, ami határozott előrelépés volt a napi 4-5-höz képest. Megkönnyebbülés.

A leendő apuka remekül viselte a kialakult helyzetet. Gondoskodott rólam, a lakásról, a nyomuló rokonokról, mindenről. A hetedik hónapban örömmel állapította meg, hogy végre nem kínszenvedés az evés, és nő a pocak. A pocakban pedig nő a baba. Mivel valamelyest kijózanodtam, sikerült elvonatkoztatni a fizikai szükségleteimtől, és amit láttam, nem tetszett. A férjem és én eltávolodtunk egymástól. A rosszullétek miatt rögzült benne, hogy 'csak óvatosan'. Mindent csak óvatosan. Az utolsó csepp - szó szerint - az előtej megindulása volt. Látom rajta, hogy hozzám sem mer/akar/tud érni. Szex van? Van... néha. Már ha szexnek nevezzük azt a fajta kamatyolást, amikor egy férfi előjáték gyanánt csókot nyom a nő arcára és megsimogatja a vállát. A pocak tabu. A mell tabu. Beszélgetés van? Van. A babakelengyéről, a kórházi csomagról, bevásárlásról, takarításról. Csak az új kolléganőről nincs, aki esténként telefonál. Tabu. Egyre hosszabb a munkaidő, egyre később jár haza. Ha szóba hozom, dühös. Ha bármit szóba hozok a babán kívül, elutasító."