Kovács Kokó István: "Saját magaddal küzdesz minden nap, amikor edzeni mész"

Elintézted, hogy libabőrös legyek már a kezdésnél. Elképesztő volt nézni, ahogy beérnek a célba: a 86 éves bácsit, aki időnként térdre esett, feltápászkodott és folytatta, a rákból felépült nőt, a túlsúlyos pasast... és sorolhatnám. Alig hittem a szememnek.

Ezért akartam, hogy lásd! Az emberek jelentős része az ironman kapcsán valami megfoghatatlan, elérhetetlen, megvalósíthatatlan teljesítményre gondol. Persze ez is benne van, hiszen 8-10 óra alatt leküzdeni 3800 m úszást, 180 km biciklizést és a végén még a maratoni távot - elképesztő kemény teljesítmény. De közben vannak azok a hősök, akiket a videón is láttál, akikről nem is feltételeznénk, hogy egyáltalán képesek ezt a távot végigcsinálni. Pedig ők is ironmanek. Mindössze 8 hónapja foglalkozom a triatlonnal, de már szentül hiszem, hogy mindenkiből lehet ironman. Csodálatos, hogy ha az ember hisz magában, akkor mi mindenre képes.

Budapesten mindenből a fele a táv. Vagyis 1,9 km úszás, 90 km kerékpározás és 21,1 km futás vár az indulókra. Hát, az se kevés... Igazából miért vágsz neki?

Azért a tíz méter repülésért, amit az ember a célvonalban érez. Repülni nagyon nehéz. Gép nélkül szinte lehetetlen. Viszont ha végigmész az úton, ami a felkészülést jelenti, akkor szinte biztos, hogy át fogod szakítani a saját célszalagodat, és akkor megéled azt a boldogító érzést, hogy igen, megcsináltam! Miközben persze nem fogod megnyerni. Ez egy olyan sport, ahol nemcsak az a bajnok, aki elsőként ér be, hanem mindenki az.

Ebben a "saját célszalag" a lényeg? A magammal folytatott küzdelem?

Saját magaddal küzdesz minden nap, amikor edzeni mész. Nem az a cél, hogy gyorsabban ússzak, mint Gyurta Dani, hogy gyorsabban fussak, bicajozzak, mint a profik. Az ő eredményeik nekünk, földi halandóknak, elérhetetlenek. Az ökölvívás kapcsán ugyanezt lehet elmondani rólam. Az engem szemlélők valószínűleg nem tudták volna elérni azt, amit én a saját sportágamban. A legtöbb sportágban csak a győztes örül. Az első New-York-i maratonomon 11.300-ik lettem. Nem tudok elképzelni semmit, amiben ha 11.299-en megelőznek, akkor bajnoknak érezném magam. Ott mégis olyan boldog voltam, hogy az elképesztő.

Repültél...

Az elvégzett munka okozta öröm a célban csúcsosodik ki. A triatlon még összetettebb. Három különböző sportágat kell ötvözni, okosnak, taktikusnak kell lenni, vigyázni kell magadra, figyelni a pulzusodra, az étkezésedre, a hidratációra - nagyon sok mindenre.

Az ökölvívásban is fontos a taktika, vigyázni magadra, figyelni...

Az sokkal gyorsabb történet. Abban tényleg a kivételezett szerencsések privilégiuma az, hogy bajnoki címet szerezzenek. Nagyon boldog vagyok, hogy ezek közé tartozhattam. Az olimpián 32-ből én lettem a bajnok. A másik 31 vereséggel búcsúzott. A triatlonban mindenki bajnok, aki ott lesz a startvonalnál, mert betette a melót a zsákba. Ez kemény és fegyelmezett felkészülést igényel. A legtöbb feladás és sérülés a rövidtávú versenyeken van, mert hajlamos az ember azt hinni, hogy "ugyan, ez biztosan menni fog!" De ha valaki most szombaton a féltávra odaáll, az már felkészült, különben nem merne elindulni.

Mégiscsak extrém teljesítménynek érzem. Egy átlagembernek mivel érvelnél, hogy apró lépésekkel, de elkezdjen készülni egy ekkora kihívásra?

Ha szeretne boldogabb, egészségesebb, céltudatosabb, teljesebb életet élni, mint amit most, akkor kezdjen bele.

Talán ehhez nem kell ironmannek menni.

Persze, nem, de célokat kell kitűzni. Aki nem sportolt eddig, annak az is cél lehet, hogy lefussa a félmaratont. Ha teljesíti, akkor valószínű, hogy közben megszereti a mozgást. Aztán az ember a már megszokott teljesítményt előbb-utóbb kinövi. Akkor jön a maraton. Aztán rájön, hogy van még pár jó kiegészítő sportág - az úszás meg a bicikli, amitől még a futásbéli teljesítménye is jobb lesz. Elindul a kirakós játék, mint az oviban...

Már ötször teljesítetted a maratont. Most nekiindulsz az IRONMAN 70.3-nak. Nem azt mondom, hogy sétálgathatnál olimpiai arannyal a nyakadban, de mi az a nyughatatlanság, ami újabb és újabb kihívások felé hajt?

Egészen más a motivációm, mint ami az élsportban volt. Ott a győzelem volt a fontos. Most pedig az, hogy tudom, milyen eszméletlen jó csinálni. Én egy rohadt, szemét élményturista vagyok. Habzsolom az életet és imádom az élményeket. A legtöbbet a sportból kaptam és kapom. A barátaim, az utazásaim, az életem jelentős része a sportban és a sport körül mozog. Szembesülnöm kellett azzal, hogy az életkorommal változnak a lehetőségeim. Az élsport után most a szabadidősport lett a terepem. De ez nem hobbi. Több annál. A hobbisportoló nem indul el, ha esik az eső. Tény, hogy nem jó kimenni, hiszen fázol, elázol... De csuromvizesen befejezni a futást, és hátradőlni hogy "megvolt!" - annál nincs jobb.

Amikor rákaptál a futásra, mesélted nekem, hogy szellemileg is rendben tart, rendet raksz a gondolataid között, felkonferálásokat fogalmazol közben...

Ha ma reggel nem edzettem volna, akkor valószínűleg kevésbé lennék összeszedett. Volt egy rövid időszak az életemben, amikor csak akkor sportoltam, ha hívtak a haverok, vagy ha épp ahhoz volt kedvem. Nem tűztem ki célokat, és a boldogító érzés sem jött el. 70 kiló voltam, fáradékonyabb, sokkal többet aludtam, mint most, az ébredési pulzusom 60 felett volt, és ha felfutottam 3 emeletet, akkor lihegtem. Rossz visszagondolni rá.

Na, elő a mostani értékekkel!

48-as pulzussal ébredek, lementem 65 kilóra, és bármilyen magasra felszaladok. Olyan szinten nem érzem a terhelést, hogy a maratoni befutókon csak olyan fotók készültek rólam, amiken röhögök. Egyszerűen élvezem. Persze, nekem is megjelenik a görcs néha, és nem mindig esik jól hajnalban beugrani a hideg vízbe, de közben mégis vigyorgok - mert jó!

Eltűnik a görcs az idő múlásától is, nem? Fiatalon tart.

Azok a nénik és bácsik, akiket a videón láttál, jobb állapotban vannak, mint a fiatalabb generációk. Én sem érzem magam 44-nek.

Pedig most volt a szülinapod! Ma mennyi vagy?

26-nak érzem magam. Olimpia előtt állok! Ugyanaz az érzés van bennem, mint Atlanta előtt. Vicces, hogy a csengőhangom akkor Gloria Gaynortól az If I could reach... kezdetű szám volt, most pedig az I’m Ironman szólal meg és arra is ébredek. Azt a videót, amit megmutattam neked, már legalább százszor láttam! De ’96-ban a győzelemért utaztam, most pedig itt, Budapesten, azért a boldogító érzésért fogok a starthoz állni, hogy 2200 sorstársammal közösen teljesítem a távot. Nem megnyerem. Teljesítem! Végigmegyek egy olyan úton, amiről sokan azt gondolják, hogy emberfeletti, pedig nem az. Megvalósítható. A végén a "cross the finish line" élménynél akkorát fogok ugrani a levegőbe, hogy csak na! És nem fog fájni, vagy ha fájni fog - ám legyen: "no pain, no glory" - fájdalom nélkül nincs győzelem. És pont akkora lesz az örömöm mértéke, mint amekkora munkát beletettem. Úgyhogy nagyon boldog leszek!

Az a valaha volt 26 éves Koko jóban lenne mostani, 44 éves önmagával?

Egészen más voltam akkor. Csak a győzelemre koncentráltam. Az a 26 éves srác nagyon vágyott a sikerre, amit kizárólag az aranyérem jelenthetett. Ez a mai sokkal jobban felméri a lehetőségeit, a képességeit és a határait. De a "minden szekérre lehet még tenni egy szalmaszálat" elv alapján megyek tovább, és tolom kifelé. A 44 éves énem sokkal jobban ki van békülve a világgal, mert látom a munkának a helyét, és már nem világmegváltó eredményekre vágyom, hanem arra, hogy a tömegben a saját boldogságom megtaláljam.

Vélhetően az a 26 éves fiú boldogan aláírta volna azt a szerződést, ami az azóta eltelt éveket leírta volna. Mindazt, ami történt veled.

Csúnya dolog lenne panaszkodnom, hiszen az indulásom óta folyamatos emelkedést látunk. Nem nagyon volt mélypont az életemben ’96 óta. Minden úgy alakul, ahogy szerettem volna. A gyerekeim fejlődése, a munkalehetőségeim, a sportdiplomáciai tevékenységem... Természetesen van hiányérzetem - ilyen a magyar olimpiai sportban vagy a magyar ökölvívásban betöltött szerepem, de be kellett látnom, hogy az élet és a sport sem mindig igazságos. Türelmes vagyok és biztos abban, hogy eljön még az az idő, amikor fogok még úgy tenni és lelkesedni a magyar sportért, ahogy most a triatlonért teszem. De összességében nagyon boldog ember ül veled szemben. Persze ez nem jelenti azt, hogy mindezért ne dolgoznék sokat. 5-6 különböző médiában dolgozom, de ez is olyan, mint ahogy az edzésekhez állok. Aktív ember vagyok. Nem örülnék, ha az Ironmant úgy lehetne teljesíteni, hogy nem kéne érte tenni. Mint ahogy az összes tevékenységem örömet szerez nekem. Semmit sem csinálok pusztán a pénzért.

Gondolom, Kriszta, a feleséged azon lepődne meg, ha időről időre nem érkeznél haza egy újabb ötlettel, céllal, feladattal.

Ő mindig elfogadta a döntéseimet és mindenben támogatott. Készen kapta tőlem az információkat, és mindenre azt mondta, hogy "jó". Legyen szó médiáról, üzletről, golfról vagy triatlonról. Sok kardinális váltáson túl vagyunk már. Nem hinném, hogy meg tudnám lepni!

Neki az efféle akciók nem vonzók? Elmosolyodtál. Miért?

Ő nem ilyen. Egyszer a félmaratoni célba érkezésemet is lekéste, mert éppen kávézott! Kriszta nagyon érdekes személyiség, akivel tökéletesen kiegészítjük egymást. Én egy buzgómócsing vagyok, mindenhol ott vagyok, mindent akarok, ő pedig, mint Columbo felesége, jobban érzi magát a háttérben. Gondoskodik arról, hogy a három kutyánk, a két gyermekünk, meg én - vagyis mind a hat fiú jól legyen. Az sem kis teljesítmény, sőt!