Palya Bea: "Hálás vagyok magamnak, hogy mertem szülni!"

Mostanság megérkeztél? Vagy pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy egy másik útra léptél?

Egyszerre igaz a kettő. A lelkemre, az életemre most a "maradás" a metaforám. A lányommal már örök időre együtt maradok, együtt vagyok a férfival, akinek gyereket szültem, a zenekarral, akikre kilenc hónapja leltem, és egy-egy zenei motívumnál is hosszabban merek időzni. De közben pontosan érzem, hogy a kíváncsiságom, a vágyaim egyre növekszenek - merre menjek még, hol fedezhetek fel új tájakat?

Megakadt a fülemben a "merek maradni" megfogalmazás. Eddig nem mertél? Űzött valami?

Előre menekülni mindig egyszerűbb. Jön egy új pasi, egy új táj, egy új zenekar, egy új dal. Ma már úgy érzem, hogy maradni a szexi. Abban van a kihívás, abban van a rock and roll. Sokáig menekültem. Biztos benne volt a szorongás, mert nem találtam a helyemet, és önmagamat. Ki vagyok én? Bizonyítottam anyunak, apunak, a világnak. Működött "a falusi lány a városban" megfelelési kényszer. Mi lehetett még az ok? Talán félelem az ürességtől. Mindenesetre biztos, hogy ezt a rengeteg előremenekülést örömmé tudtam csiszolni. Hiszen csodálatos pálya és mennyi dal kerekedett ki belőle! Ugyanúgy őrjönghetnék a Lipóton is, ami már, ugye, bezárt… A rengeteg szorongásból, amit ki tudja, honnan hozok - talán generációk óta elfojtott érzések, háborús fájdalmak, nem is tudom -, mindebből egy dalcsinálási metódus született! Imádom a ritmusokat, éhesen falom a dallamokat. Minden nehéz helyzetben kifejlődik valami. Bennem kialakult a bátorság, hogy mindig bele merek vágni új dolgokba.

Nyugvópont nincs, vagy most jött el?

Az anyasággal megérkezett. Furcsán félelmetes és imádnivaló. Már azóta, hogy Lili megfogant annyi féle hangulata volt az egyes kis szakaszoknak, és mindegyiknél azt éreztem, hogy úristen, csak tartana még, annyira szép!

Megtanultad megélni azt, ami épp van?

Igen, sokkal jobban. Nem mondom, hogy nem maradt egy rész a régi nyugtalanságomból és az önostorozó énemből, de mintha jobban bele tudnék ülni dolgokba, mintha mernék maradni. Mondok egy példát. Múltkor három csodálatos koncert után mentem haza. Nagyon jól sikerültek, de ugye megérted, hogy abból nehéz visszajönni és csak lehuppanni Lili mellé a kertben? Egész nap csak néztem ki a fejemből és próbáltam magam arra tereli, hogy a megérkezés napja van, épp nem kell csinálni semmit! A lányom segít ebben. Tanít lelassulni, hisz fél óráig tart a saroktól idáig a húsz méteres séta, mert minden hangyát, minden bokrot, minden kavicsot megvizsgálunk.

A szélvészkisasszonyt szelídíti Lili.

Igen. Biztos, hogy a részletekben újfajtaképpen tudok elmerülni. Bár azt kell, mondjam, hogy nem nehéz, mert bennem megmaradt egy jó adag gyerek. Ez a kreatív élet fönntartja az áratlan kíváncsiságot. Mégis, a világban egy csomó minden újként tud hatni rám - még a szőnyegbolyhok alakzatai is. Ugyanolyan csodálattal tudom nézni, mint ő. Annyira hálás vagyok magamnak, hogy mertem szülni! És Matyinak, hogy csinált nekem gyereket. Ezt most annyira jó mondani!

Sugárzik a mosolyodból! Volt benned valaha kétely, hogy szülni fogsz?

Olyan jó, hogy nem. Biztos, hogy rengeteg félelem volt bennem, mert életem legnagyobb önismereti átalakulása volt a várandósság, szülés és az első másfél év. De kétely sose volt. Tudtam, hogy a testemben annyi élet van - tudod, őrjöngök a transztáncokon, minden nap mozgok, és a testem a hangszerem - ennél több életet már csak a gyerek tud adni!

Van egy íratlan használati utasítás az élethez: felnövünk, szakmát találunk, lakásra gyűjtünk, házasodunk, gyereket szülünk... - amivel sokáig szembe mentél.

Annyira erős volt az ellentét a között, amit az én falusi közegem sugallt, és az, ami a vágyam volt! Rám ez úgy hatott, mint amikor egy rakétát begyújtanak, és kilő. Emlékszem, amikor anyukám azt mondta, hogy nem lesz belőled semmi, mert csak énekelgetsz és elherdálod a pénzt! Lecsaptam a telefont és elmentem az első szólólemezem felvételére. Érted? Épp ellentétesen hatott. Akkora volt az ellenállás annak idején bennük. Ma már tudom, hogy nem azért, mert nem szerettek, hanem mert féltettek és az ő nyelvükön így tudták mondani. De akkor még nem értettem.

Szétfeszítetted a sémákat.

Igen. Mondjuk, nagy bátorság kellett hozzá, és sokszor voltam ebben egyedül. De valami mindig visszarántott középre. Talán az akácfák, vagy a tölgyfák ereje, vagy az a falusi, mezítlábas földközeliség. Mindig hittem, hogy amit csinálok jó lesz! Emlékszem, mikor kígyót-békát kiáltottak rám, aztán egy idő után elkezdtek jönni a koncertjeimre. És nézd meg, aztán szépen lassan egyre többen lettek, lettünk!

Ha nem játszottak a rádiók, akkor is mentél, ha nem adták ki a lemezed, megtetted te magad – mentél a hited után. Sokan feladnák!

Olyan érdekes, hogy én önbizalommal teli embernek tűnök, és bátor vagyok, de hogy magamat mennyit bántom közben, és mennyi bennem a kétely - azt nem sejtik. Fognak-e elegen szeretni, fogják-e hallgatni a lemezem, úristen, fog ez valakit érdekelni? Ez a bizonytalanság még mindig bennem van, de megtanultam, hogy arra kell menni, amerre a félelem van, mert ott valami érdekes dologra találok. Azért adott ennyi félelmet az életem, mert elbírom. A félelem mögött mindig van egy erő. Most végigborsózott a hátam! Aggódtam a könyvem kapcsán is, és mi történt azóta? Két hónapra rá megfogant Lili, és folyamatosan érkeznek hozzám a sírós, őszinte történetek, hogy azt írtam le, amit ők is éreznek. Az egyik zenészemmel beszéltünk arról, hogy amikor megfogalmazok valamit, akkor az valószínűleg nemcsak bennem van meg, hanem valahogy a közös mélységünkből jön elő.

Az alkotás végtelen szabadságát élted sok éven át. És amikor a gyerek megérkezik, elindul a bűntudat játszmája. Én csak így hívom.

Nagyon jó, hogy kérdezed és vissza is fordítanám - dolgozik a bűntudat, hogy a szakmádnak hódolsz vagy anya vagy.

Folyamatosan. Boldogság a munka, és lelkiismeret-furdalás gyötör, hogy miért is az, hiszen épp máshol kéne tán lennem.

A szívem közepébe talál ez a kérdés. Pont ezen gondolkodtam, hogy meg kellene találni az "és-t" a "vagy-vagy" helyett. Az "és" egy híd, ami nem elválaszt, hanem összeköt. Azt kell megtalálni. Időt adni magamnak, amíg átérek egyik partról a másikra. A koncertről a kertbe. Tudod, van az az indián mese, hogy a fehér ember és az indián mennek az autóval, és az indián egyszer csak kipattan: Fehér ember, állj meg! Mi van indián? Hát, túl gyorsan jöttünk, lemaradt a lelkem! Néha én is úgy érzem, hogy úristen, a lelkem még ott röpdös a diósgyőri várban valahol, miközben a kislányom itt van és simogatja az arcom...

És mit tudsz tenni ilyenkor?

Rengeteg módszert tanultam. Például a lélegzést. Az adott pillanatban az érzékszerveimre figyeljek. Mit látok, mit hallok, milyen illatot érzek - visszarántom magam a jelenbe, a mostba. Persze nem mindig megy, de eszközként megvan. Belélegzek, nézek egy távoli tárgyat, kilélegzek, nézek egy közeli tárgyat. De Lili ezt automatikusan csináltatja velem, mert 35-ször nézzük meg a kockák közti fűcsomót. Ezért is végtelenül hálás vagyok neki. De néha én is elveszek ám, és ezért is ütött szíven a kérdés, mert a bűntudat engem is gyakran mardos. Hogy nem ott vagyok, ahol lennem kéne. Hogy tudok-e elég jó anya lenni?

És milyen létezni egy fix kapcsolatban? Az se egyszerű annak, aki madárkaként röpdösött - gyakran egyedül...

Kihívás. Persze, nagy meló. Nekem nem könnyű maradni. De ma, az életem ezen a pontján azt mondom, hogy nincs vágyam másra. Látom a férfiakat és bele tudok szeretni egy kézfejbe egy pillanat alatt, de minden hullámzással együtt, én nagyon szeretem Matyit, és ő is engem. Azt is tudom már, hogy a szeretetnyelvünk nem azonos. Mindkettőnknek fontos az érintés, de én beszédesebb vagyok, mint ő. Ő másképp jelez. Régebben sokat fotózott engem, és amikor megnéztem a képeket megdöbbentem - úristen, engem ő így lát? Érzem a fotóiról, hogy szeret. Hogy ezt észrevegyem, ki kellett fejlesztenem egy plusz érzékelést. Egyébként tudod, mi van még a mögött, hogy együtt vagyunk? Egy döntés. Egy döntés, hogy vele maradok. És ez a részemről nagyon új - az, hogy merek vele maradni. És ezzel visszakanyarodtunk az elejére. A párkapcsolat nem mindig romantikus felhő, hanem egy terepasztal, ahol a legszélesebben meg tudjuk élni az érzéseinket, és a belénk ivódott minták újraismétléseit. Fájhatunk, dühösködhetünk, örülhetünk... De együtt játszunk.

Régen azért nem nagyon telt el úgy év, hogy ne röppenj ide vagy oda. Most mennyi van ebből a szárnyalásból?

Rengeteg, képzeld el. Én szabad maradtam a kapcsolatunkban is. Együtt utazunk. Ez az egyik eszközünk arra, hogy a családi életet jól csináljuk. Ezzel tagoljuk az időt. Olyan, mint másnak a karácsony, a húsvét - nekünk az utazások az átmeneti rítusok. Képzeld el, találtam egy jó képet: a fa minél mélyebbre nyúlik le a földbe a gyökereivel, annál magasabbra megy az ága. Valami ilyesmit élek át. Minél mélyebben biztos vagyok magamban, magunkban, annál messzebb tudok repülni. De most érzem, hogy egy nagy tempóváltás előtt vagyunk. A lassúságra való igény itt van bennünk.

Kevesebbet kéne dolgozni?

Igen, valami olyasmi, mint amikor kiegyeljük a répát. Ott is néha jó répákat kell kihúzni ahhoz, hogy a másik még nagyobbra nőjön. Tehát egy-két szép felkérésre kell nemet mondani. Magamért, hogy még nagyobbra tudjon fejlődni mindaz, ami bennem van.

Ezt még tanulni kell?

Újra és újra. De azt kell mondjam, hogy már egy szinten nagyon jól vagyunk, hiszen mégiscsak királynő vagyok a saját életemben. Azt csinálom, amit szeretek, szeretnek érte, fizetnek érte. Van egy gyönyörű lányom, és egy kétajtós szekrénynyi férjem, akkor is, ha nem tud az érzéseiről úgy beszélni, ahogy én szeretném, de itt van mellettem és én is mellette. Mi hiányzik még? Hát, most éppen szürke az ég, úgyhogy a napsütés! Valamit mindig ki tudnék találni, hogy fenntartsam azt az adrenalinszintet - de hát ilyen vagyok. A tengerparton ülve is elő tudok állni egyik pillanatról a másikra egy újabb világmegváltó projekttel. Kíváncsi vagyok, a következő beszélgetésünknél vajon hol fogok tartani.