Nyílt levél egy édesanyának, aki nem tudja, hogy a lányának abortusza volt

Az abortusz soha nem jó és megnyugtató megoldás. Egy gyermek meghal, az anyának pedig élete hátralévő részében azzal a tudattal kell élnie, hogy elvette saját kisbabája életét. Bűntudattal, halálfélelemmel és mélységes depresszióval kell megküzdeniük azoknak a nőknek, akik úgy döntenek, hogy megszakíttatják a terhességüket. Ráadásul a társadalom elítélő, álságos hozzáállása sem könnyíti meg a trauma feldolgozását.

A következőkben egy olvasónk levelét közöljük, aki fiatalkori abortuszát máig nem merte elmondani az édesanyjának.

Amikor rájöttem, hogy terhes vagyok, egyszerűen fel sem fogtam, hogy ez igaz lehet. Az volt az első gondolatom, hogy elmondom neked, de aztán inkább nem akartalak ezzel terhelni. Volt épp elég bajod. 21 éves voltam, és úgy éreztem, egyedül is meg tudom ezt oldani. Neked meg sem kell tudnod. Hiszen te magad mondtad sokszor: amit nem tudsz, az nem is fáj.

A klinika várószobájában feszült csend uralkodott. Bár tele volt a helyiség emberekkel, mégis fagyos a levegő. Minimális a szemkontaktus az ott tartózkodók között, ha pedig mégis sor került rá, a tekintetek fagyosak és közönyösek. Egy magam korabeli lánnyal ültem szemben, az anyukája éppen visszatért a mosdóból, mellé ült, valamit bátorítóan a fülébe súgott, a kezét a lábára helyezte. Abban a pillanatban óriási irigységet éreztem a szívemben.

Hiába mondta bárki is, hogy minden rendben lesz, tudtam, hogy nélküled semmi sem lesz rendben. Magamban mondogattam, hogy neked számos sokkal fontosabb gondod van, mint ez, de közben tudtam, hogy ha szólnék, egy pillanat alatt itt teremnél. Miközben az ultrahangfelvétel készült, végig rád gondoltam, és elképzeltem, milyen más lenne mindez, ha velem lennél, fognád a kezem, és együtt várnánk izgatottan az eredményt. Amikor a nővér megmutatta a felvételt, az jutott eszembe, hogyan érezhetted magad, amikor először láttál meg engem egy ilyen felvételen.

Később az autóban teljesen összeomlottam. A barátomnak sírtam el, hogy mennyire hiányzol mellőlem, ő pedig kérdezte, miért nem hívlak fel. De én nem akartalak ezzel terhelni. Egyedül akartam megküzdeni a problémával.

Pár héttel későbbre kaptam időpontot. Minden annyira más volt, mint ahogy a filmeken mutatják. Ott minden olyan gyorsnak és egyszerűnek tűnik. Kaptam egy kék köntöst, eldobható papucsot, a holmijaimat beletömték egy műanyag táskába, mintha csak nyaralni indulnék. A váróban az asztal tele volt szórólapokkal és pletykamagazinokkal. Egy korodbeli nővel ültem szemben, aki rád emlékeztetett, de ez inkább rossz érzés volt, mert nem szerettem volna, hogy te valaha is így érezd magad. Egy pillanatig azt éreztem, de jó lenne, ha átölelne, és azt mondaná, minden rendben lesz, ahogy azt te tennéd, ha itt lennél.

Rád gondoltam és arra, hogy bárcsak elmondtam volna neked mindent. És abban a pillanatban tudtam, hogy te is így gondolnád, hogy bárcsak szóltam volna neked. Elképzeltem, hogy mi lenne, ha meghalnék, mennyire fájna neked, ha megtudnád, hogy mindezt elhallgattam előled. Hogy arra gondolnál, mit rontottál el, hogy miért nem bíztam meg benned eléggé, hogy mindez a te hibád. És attól féltem, ha most meghalok, már sosem tudom elmondani neked, hogy te vagy a világon a legcsodálatosabb anya.

Amikor felébredtem, egyből rád gondoltam és arra, mennyire szerencsés vagyok, hogy vagy nekem.