Nyílt levél egy anyának, aki nem védte meg a lányát a nemi erőszaktól

Olvasónk nyílt levelét változtatás nélkül közöljük.

Az első öt év csodás volt veled. Szerettél, és én is szerettelek, ebben biztos vagyok. Bár elég hézagosak az emlékeim, de amik megmaradtak, azok mind boldog emlékek.

Aztán történt valami, amit nem értettem, valami, amire nem találtam magyarázatot, valami, amiről tudtam, hogy nem helyes. Még most felnőttként is - tanárként és három gyerek anyukájaként - nehezen találom a szavakat ezzel kapcsolatban.

Mint minden gyerek, aki szerető családban él, én is teljes mértékben megbíztam benned. Világosan emlékszem, hogy milyen piszkosnak, bűnösnek és összezavarodottnak éreztem magam. Sírtam, és bíztam benne, hogy te megmentesz, hogy segítesz nekem, hogy jobban érezzem magam. De te nem tettél semmit. Kimentél a szobából és nem jöttél vissza.

Miért tetted ezt?

Valahogy sikerült mindezt nagyon mélyre temetni magamban, ám egyszer mégis előjöttek az emlékek, amikor egyik nővérem megkérdezte: "Emlékszel arra, amikor kitaláltad azokat a dolgokat nagyapáról?" Aztán tiniként újra felidéztem mindent, és éreztem, hogy nem volt helyes, amit tettél. Cserben hagytál engem.

Többévnyi depressziót, reménytelenséget, étkezési zavart követően hat évvel ezelőtt megtudtam, hogy az egyik unokanővérem hasonló dolgot élt át. Neki sem segített senki, mert nem hagyhatták, hogy szégyen érje a családot. Nem hagyhatták, hogy egy öregembert börtönbe küldjenek.

De miért nem? Szégyellem, hogy ennek a családnak vagyok a tagja.

Ma gyakran veted a szememre, hogy nem látogatlak elég sűrűn, nem látod eleget az unokáidat, nincs köztünk anya-lánya kapcsolat. Neked nem elég jó az otthonom, a munkám, nem öltözködöm elég divatosan, egyáltalán nem vagyok elég jó neked. De nem is ismersz igazán, és meg sem akarsz ismerni.

Remélem, hogy egy napon majd bocsánatot fogsz kérni, de mélyen a lelkemben érzem, hogy az a nap sosem fog eljönni. Pedig nagyon szeretném, ha elmagyaráznád, hogy akkor ott miért nem védtél meg. Szeretném, ha éreznéd, mennyi fájdalmat okozott mindez számomra egész életem során. De közben azt is szeretném, ha tudnád, mennyire szeretlek. Látom, ahogy egyre sebezhetőbb vagy, és szeretném, ha boldog lennél életed hátralevő részében. De azt nem kívánom, hogy békességed legyen, mert azt nem érdemled meg.

Ami pedig engem illet, én biztos, hogy mindig mindenre oda fogok figyelni, amit a lányaim mondanak nekem, mindent szeretni fogok bennük, és meg fogom őket védeni mindentől.

Sajnálom, hogy így történt mindez. Ha akkor megöleltél volna, és csak annyit mondtál volna nekem, hogy én nem tettem semmi rosszat, az sokat segített volna. De a múltat már nem lehet megváltoztatni...